Ösztön
Mikor kinyitottam szemeimet, szokatlanul fák árnyékát
pillantottam meg először, ahogyan a sátor tetejét belepték. A levelek között
néhol-néhol még a nap is megcsillant.
Ez különös, nem szokásom ilyen későn felkelni. Vajon hány óra lehet, ha már a nap is magasan az égen van?
Hanyagul megvakartam a fejem, ami már lassan kezdett szénaboglyává változni, hisz a bátor hajgumi már az első naptól fogva kitartott. Leengedni pedig kész átok lett volna.
Lassan másztam ki a sátorból egy kis nyújtózkodásra. Megcsapott a sós óceáni levegő, ahogyan a nyári szellő pont az arcom felé fújt. Kellemes, és hűvös.
Pont jó az idő, nincs túl meleg, és nincs is túl hideg.
Levettem pár száraz és tiszta ruhát a kötélről, majd a sziklás lagúna felé vettem az irányt.
Hiányzik anya… Hiányoznak a barátaim, hiányzik a nagyvárosi élet. Olyan magányos vagyok…
Ahogy elértem a sziklás részt, a tegnapi ruhákat fokozatosan lehámozva magamról, lépésről-lépésre haladva fokozatosan elmerültem a sziklák szűrte kis medencében. Kellemes hideg. És +35 fokban esik a legjobban.
Próbálom nem teljesen átadni magamat a „lakatlan szigeti” feeling-nek. Mert nem akarok itt élni. Nem akarok beletörődni abba, hogy többé már nem láthatom anyát, és hogy muszáj alkalmazkodnom. Egyszerűen egy furcsa vágy hajt a túlélés felé. Ösztön?
Szó szerint elmerültem a gondolataimban. Viszont túl sokáig sem akarom áztatni magamat a sziklás lagúnában áztatni, így gyors szárítkozás után felvettem a mai napi ruháimat. Ami nem hogy nagyon nagy volt rám, de még szakadt is volt. Esküszöm, hogy tud valaki így felkészülni egy nyaralásra?
A sátorhoz, pontosabban a tűzhelyhez visszatérve a tegnapi kővel egy újabb vonalat húztam a kidőlt fába.
3 nap. Eddig csak 3 nap telt el.
Fontos, hogy számon tartsam az idő múlását, és a napokat, hogyha több időt is itt töltök ezen a szigeten, azért mégiscsak tisztában legyek, hogy melyik évet írjuk.
A hűvös szellő felé fordultam, ami lágyan kapott bele kócos hajamba. Szememet kinyitva a távolba meredtem. Hajszálpontosan a sziklaszirt előtt álltam, ami igazából csak a távolban látszott.
Nagy levegőt vettem, amivel az összes bátorságomat is összeszedtem, és elindultam a tegnapi úton befelé az erdőbe.
Ugyanazon a kitaposott ösvényen, egyre beljebb az erdőbe. A nap már csak fentről sütött be, de még így is csak néhány helyen. A fák lombkoronája nagy részben elzárta a fényt, így bent hűvösebb volt, mint a tengerparton. Útközben a közeli bokrokról szedegettem le pár málnát, így a túrával egy időben a reggelit is elintéztem. Túlélési ösztönök?
Amint a patakhoz vezető ösvény végére értem, két apró nyúl futott el mellettem. Gondolom inni akartak, de a nagy motoszkálásom hatására elijesztettem őket…
A patak mellett még további három út ágazott el, további három kijárat felé. A legszélsőt választottam, természetesen azt, amelyik tovább visz be az erőd mélyére.
A madarak szüntelen jajveszékelésbe kezdtek, mintha egy vérengző párduc lennék. A kisebb állatok a riasztás hatására, mint beljebb húzódtak a bokrok alá. Kíváncsian néztem szét az erdőben.
Érdekes… sokkal több élet van az erdőn belül, mint kívül.
Ahogyan egyre beljebb értem, az ösvény útvonala nemcsak halványabb lett, de egyre szűkebb is. Olykor már le kellett törnöm pár ágat, hogy átférjek az adott útszakaszon, amire nem vagyok büszke. A legfontosabb a környezetvédelem, még akkor is, ha ez a legtávolabbi sziget Amerikától!
Végül már annyira az erdő belsejében voltam, hogy észre se vettem, de már út sem volt. Csak a dzsumbuj és a bokrok között cikáztam.
- A francba már! Miért nő itt ennyi növény?! – rúgtam arrébb egy elszáradt fatörzset, amit nem volt kedvem átugrani.
Sam…mégis mit vársz? Ez egy trópusi erdő. Jó, hogy ennyi növény van itt!
Enyhe észfelfogásomat kicsit nagyobb fokozatra kapcsolva, rájöttem, hogy jó úton járok.
Az erdő kezd ritkásodni, és a talaj egyre durvább, vagyis hamarosan sziklás rész következik. Lehet, hogy kellett volna cipő… Mert az még oké, hogy a tengerparton minek, hisz amerre látsz homok, de azért lehetett volna annyi IQ-m, hogy az erődbe mégiscsak összeturkálok valamelyik bőrönből egy pár cipőt. Taps, Sam, taps!
És végre elértem. Kikerekedett szemekkel néztem fel a majdnem 40 méteresen fölém tornyosuló sziklára.
- Ez kicseszett magas… - ámultam.
Jó, az egy dolog, hogy ideértem, de hogy fogok feljutni?
Ebben a pillanatban egy apró maki, egy közeli fa ágáról, egy könnyed ugrással már a sziklán volt, és fürge mozgással, fél perc alatt a tetején volt. Majd onnan lenézett, és nagy nevetésbe kezdett. Tudom, hogy nem engem akar kigúnyolni az állat, de a hangját mégis a nevetéshez tudnám a legjobban hasonlítani.
- Aha, ha én is majom lennék… - dünnyögtem. – Miért nem értek én az állatok nyelvén… - sóhajtoztam.
Akkor talán meg tudnám kérdezni valamelyik erdőlakót, hogy mégis hogy a francba tudnék felmászni erre a…”hegyre”!
Elkezdtem megkerülni. Vagyis, próbáltam volna, ha ennek az izének lett volna vége. De nem volt, sőt teljesen be az erdő közepébe húzódtak vonulatai, és fentről nem láttam szintváltozást. A sziklaszirt, talán nem is sziklaszirt…
- Leszarom! – toporzékoltam idegesen.
Kiáltásomra egy madár rikkant fel a mellettem lévő fáról.
- Kuss! – morogtam.
És ha…fáról próbálnék felmászni rá?
- Igen madár! Te egy zseni vagy! – mutattam a tudatlan madárra, aki ezáltal azt hitte, hogy valamivel vádolom, így csak furán nézett rám.
Persze mikor próbáltam felmászni az adott fára, egy szempillantás alatt el is röppent. Köszi a segítséget!
A tegnapi módszert alkalmazva, a fát a lábammal szorosan átölelve, kúsztam egyre följebb, amíg el nem értem azt a magasságot, ahol pont egy kiugró éktelenkedett ki a majdnem sík egyenes falból.
Egy vastagabb faág is szerencsémre, éppen arra hajlott ki.
Óvatosan, aprókat lépve, közeledtem a kiálló kőfal felé. Mikor elértem azt a pontot, ahol már nem mertem tovább lépni, nehogy leszakadjon az ág, elugrottam. És éppen mögöttem szakadt le az ág.
Megkönnyebbülve pillantottam magam mögé.
Jó, ezt megúsztam. De hogyan jutok le?
Ez az apró gondolat futott végig az agyamon, de nem nagyon törődve vele, másztam tovább.
Nagyon nehéz volt kapaszkodót találni, főleg, ha az embernek mezítláb kell falat másznia. De be kell valljam, még ez is könnyebb, mint a nagyvárosi edzőtermekben, a mászó fal.
Mikor kezdett melegem lenni, már sejtettem, hogy közel járhatok a tetejéhez.
Gyerünk Sam! Már csak egy kicsi! Anya büszke lenne rád!
A maki örömujjongásban csapott ki, amint felértem, és a tűző napon lihegve terültem szét.
Kellett pár perc mire magamhoz tértem, és végre levegőhöz is juthattam. Nehezen, minden erőmtől megfosztva álltam fel. A maki kettőt arrébb ugrott, mikor összeesés szerűen térdre rogytam.
- M-Mi ez a sziget…. – tátogtam. Hiszen csak tátogni tudtam.
Elámulva néztem el a messzeségbe. A távolba egyre nagyobb fák sorakoztak egymás mellett. A legtávolabbi, amit látni lehetett, az egy kisebb hegy volt. Viszont ennél a sziklaszirtnél sokkal magasabb. És persze nagyon messze is. Távolabb már csak az óceán kék víztükre csillogott.
- Ilyen nincs… - mondtam, hangom úgy remegett, akárcsak az egész testem.
- Az nem lehet, hogy tényleg egyedül legyek ezen a kurva szigeten! – ordítottam el magam a sírás szélén állva.
Olyan…magányos vagyok.
A facsoportokból madarak ezrei szálltak fel a magasba, rikoltozva és menedéket keresve a „ragadozó” elől. Kiabálásom, és kiakadásom hatására szinte az egész sziget egyszerre ébredt fel, és kezdett el mozgolódni.
„Vajon ki lehet az új lakó?”
„Mit akarhat?”
„Mit keres egyáltalán itt?” gondolhatták az itt élő állatok.
Nem tudom. Nem én akartam ezen a szigeten kikötni. Én meg akartam halni. Inkább a hajóroncson halok meg, mint itt ezen a rohadt szigeten. Nem akarok a magány miatt meghalni…
Ez különös, nem szokásom ilyen későn felkelni. Vajon hány óra lehet, ha már a nap is magasan az égen van?
Hanyagul megvakartam a fejem, ami már lassan kezdett szénaboglyává változni, hisz a bátor hajgumi már az első naptól fogva kitartott. Leengedni pedig kész átok lett volna.
Lassan másztam ki a sátorból egy kis nyújtózkodásra. Megcsapott a sós óceáni levegő, ahogyan a nyári szellő pont az arcom felé fújt. Kellemes, és hűvös.
Pont jó az idő, nincs túl meleg, és nincs is túl hideg.
Levettem pár száraz és tiszta ruhát a kötélről, majd a sziklás lagúna felé vettem az irányt.
Hiányzik anya… Hiányoznak a barátaim, hiányzik a nagyvárosi élet. Olyan magányos vagyok…
Ahogy elértem a sziklás részt, a tegnapi ruhákat fokozatosan lehámozva magamról, lépésről-lépésre haladva fokozatosan elmerültem a sziklák szűrte kis medencében. Kellemes hideg. És +35 fokban esik a legjobban.
Próbálom nem teljesen átadni magamat a „lakatlan szigeti” feeling-nek. Mert nem akarok itt élni. Nem akarok beletörődni abba, hogy többé már nem láthatom anyát, és hogy muszáj alkalmazkodnom. Egyszerűen egy furcsa vágy hajt a túlélés felé. Ösztön?
Szó szerint elmerültem a gondolataimban. Viszont túl sokáig sem akarom áztatni magamat a sziklás lagúnában áztatni, így gyors szárítkozás után felvettem a mai napi ruháimat. Ami nem hogy nagyon nagy volt rám, de még szakadt is volt. Esküszöm, hogy tud valaki így felkészülni egy nyaralásra?
A sátorhoz, pontosabban a tűzhelyhez visszatérve a tegnapi kővel egy újabb vonalat húztam a kidőlt fába.
3 nap. Eddig csak 3 nap telt el.
Fontos, hogy számon tartsam az idő múlását, és a napokat, hogyha több időt is itt töltök ezen a szigeten, azért mégiscsak tisztában legyek, hogy melyik évet írjuk.
A hűvös szellő felé fordultam, ami lágyan kapott bele kócos hajamba. Szememet kinyitva a távolba meredtem. Hajszálpontosan a sziklaszirt előtt álltam, ami igazából csak a távolban látszott.
Nagy levegőt vettem, amivel az összes bátorságomat is összeszedtem, és elindultam a tegnapi úton befelé az erdőbe.
Ugyanazon a kitaposott ösvényen, egyre beljebb az erdőbe. A nap már csak fentről sütött be, de még így is csak néhány helyen. A fák lombkoronája nagy részben elzárta a fényt, így bent hűvösebb volt, mint a tengerparton. Útközben a közeli bokrokról szedegettem le pár málnát, így a túrával egy időben a reggelit is elintéztem. Túlélési ösztönök?
Amint a patakhoz vezető ösvény végére értem, két apró nyúl futott el mellettem. Gondolom inni akartak, de a nagy motoszkálásom hatására elijesztettem őket…
A patak mellett még további három út ágazott el, további három kijárat felé. A legszélsőt választottam, természetesen azt, amelyik tovább visz be az erőd mélyére.
A madarak szüntelen jajveszékelésbe kezdtek, mintha egy vérengző párduc lennék. A kisebb állatok a riasztás hatására, mint beljebb húzódtak a bokrok alá. Kíváncsian néztem szét az erdőben.
Érdekes… sokkal több élet van az erdőn belül, mint kívül.
Ahogyan egyre beljebb értem, az ösvény útvonala nemcsak halványabb lett, de egyre szűkebb is. Olykor már le kellett törnöm pár ágat, hogy átférjek az adott útszakaszon, amire nem vagyok büszke. A legfontosabb a környezetvédelem, még akkor is, ha ez a legtávolabbi sziget Amerikától!
Végül már annyira az erdő belsejében voltam, hogy észre se vettem, de már út sem volt. Csak a dzsumbuj és a bokrok között cikáztam.
- A francba már! Miért nő itt ennyi növény?! – rúgtam arrébb egy elszáradt fatörzset, amit nem volt kedvem átugrani.
Sam…mégis mit vársz? Ez egy trópusi erdő. Jó, hogy ennyi növény van itt!
Enyhe észfelfogásomat kicsit nagyobb fokozatra kapcsolva, rájöttem, hogy jó úton járok.
Az erdő kezd ritkásodni, és a talaj egyre durvább, vagyis hamarosan sziklás rész következik. Lehet, hogy kellett volna cipő… Mert az még oké, hogy a tengerparton minek, hisz amerre látsz homok, de azért lehetett volna annyi IQ-m, hogy az erődbe mégiscsak összeturkálok valamelyik bőrönből egy pár cipőt. Taps, Sam, taps!
És végre elértem. Kikerekedett szemekkel néztem fel a majdnem 40 méteresen fölém tornyosuló sziklára.
- Ez kicseszett magas… - ámultam.
Jó, az egy dolog, hogy ideértem, de hogy fogok feljutni?
Ebben a pillanatban egy apró maki, egy közeli fa ágáról, egy könnyed ugrással már a sziklán volt, és fürge mozgással, fél perc alatt a tetején volt. Majd onnan lenézett, és nagy nevetésbe kezdett. Tudom, hogy nem engem akar kigúnyolni az állat, de a hangját mégis a nevetéshez tudnám a legjobban hasonlítani.
- Aha, ha én is majom lennék… - dünnyögtem. – Miért nem értek én az állatok nyelvén… - sóhajtoztam.
Akkor talán meg tudnám kérdezni valamelyik erdőlakót, hogy mégis hogy a francba tudnék felmászni erre a…”hegyre”!
Elkezdtem megkerülni. Vagyis, próbáltam volna, ha ennek az izének lett volna vége. De nem volt, sőt teljesen be az erdő közepébe húzódtak vonulatai, és fentről nem láttam szintváltozást. A sziklaszirt, talán nem is sziklaszirt…
- Leszarom! – toporzékoltam idegesen.
Kiáltásomra egy madár rikkant fel a mellettem lévő fáról.
- Kuss! – morogtam.
És ha…fáról próbálnék felmászni rá?
- Igen madár! Te egy zseni vagy! – mutattam a tudatlan madárra, aki ezáltal azt hitte, hogy valamivel vádolom, így csak furán nézett rám.
Persze mikor próbáltam felmászni az adott fára, egy szempillantás alatt el is röppent. Köszi a segítséget!
A tegnapi módszert alkalmazva, a fát a lábammal szorosan átölelve, kúsztam egyre följebb, amíg el nem értem azt a magasságot, ahol pont egy kiugró éktelenkedett ki a majdnem sík egyenes falból.
Egy vastagabb faág is szerencsémre, éppen arra hajlott ki.
Óvatosan, aprókat lépve, közeledtem a kiálló kőfal felé. Mikor elértem azt a pontot, ahol már nem mertem tovább lépni, nehogy leszakadjon az ág, elugrottam. És éppen mögöttem szakadt le az ág.
Megkönnyebbülve pillantottam magam mögé.
Jó, ezt megúsztam. De hogyan jutok le?
Ez az apró gondolat futott végig az agyamon, de nem nagyon törődve vele, másztam tovább.
Nagyon nehéz volt kapaszkodót találni, főleg, ha az embernek mezítláb kell falat másznia. De be kell valljam, még ez is könnyebb, mint a nagyvárosi edzőtermekben, a mászó fal.
Mikor kezdett melegem lenni, már sejtettem, hogy közel járhatok a tetejéhez.
Gyerünk Sam! Már csak egy kicsi! Anya büszke lenne rád!
A maki örömujjongásban csapott ki, amint felértem, és a tűző napon lihegve terültem szét.
Kellett pár perc mire magamhoz tértem, és végre levegőhöz is juthattam. Nehezen, minden erőmtől megfosztva álltam fel. A maki kettőt arrébb ugrott, mikor összeesés szerűen térdre rogytam.
- M-Mi ez a sziget…. – tátogtam. Hiszen csak tátogni tudtam.
Elámulva néztem el a messzeségbe. A távolba egyre nagyobb fák sorakoztak egymás mellett. A legtávolabbi, amit látni lehetett, az egy kisebb hegy volt. Viszont ennél a sziklaszirtnél sokkal magasabb. És persze nagyon messze is. Távolabb már csak az óceán kék víztükre csillogott.
- Ilyen nincs… - mondtam, hangom úgy remegett, akárcsak az egész testem.
- Az nem lehet, hogy tényleg egyedül legyek ezen a kurva szigeten! – ordítottam el magam a sírás szélén állva.
Olyan…magányos vagyok.
A facsoportokból madarak ezrei szálltak fel a magasba, rikoltozva és menedéket keresve a „ragadozó” elől. Kiabálásom, és kiakadásom hatására szinte az egész sziget egyszerre ébredt fel, és kezdett el mozgolódni.
„Vajon ki lehet az új lakó?”
„Mit akarhat?”
„Mit keres egyáltalán itt?” gondolhatták az itt élő állatok.
Nem tudom. Nem én akartam ezen a szigeten kikötni. Én meg akartam halni. Inkább a hajóroncson halok meg, mint itt ezen a rohadt szigeten. Nem akarok a magány miatt meghalni…
***
Még további fél órát töltöttem fent a sziklaszirten, az árnyékba húzódva az egyik fa ágáról tépkedtem a levelek. Sírtam. Hihetetlenül kiakadtam.
Pedig eddig még soha senki és semmi miatt nem sírtam. Kivéve öt éves koromba…
„- Ez a gyerek csak egy újabb probléma! Hát nem látod, hogy még így is anyagi gondokban küszködünk?!
- Jack! Vigyázz a szádra!
Ütés. Törött váza. Ajtócsapódás. Csak egy hétfő este volt.”
Nem bírtam elviselni azt a magányt, ami most rám vár. Mellesleg a sziklaszirt üres volt, sima mintha lecsiszolták volna. Az erős napfény miatt pedig még állat sem tartózkodott a tetején, mert öt perc alatt meggyulladt volna. Végül is sikerült lemásznom, igaz egy bő fél órás kínlódással és ugrálással a faágakon, de sikerült. Következhetett a visszaút, ami nagyjából a fejembe maradt, így csak egy kisebb kikerülővel, 45 perc volt a visszaút. Mondanom sem kell, hogy mennyire korgott már a hasam, mire visszaértem, főleg úgy, hogy már javában délután lehetett. És én ma még nem ettem semmit.
Így nekiláttam a tűzrakásnak, ami a délutáni fényekben ugyancsak könnyen ment, és a tegnapi halat is nyársra fűztem. Amíg vártam a halra, a szintén tegnap elraktározott gyümölcsöt majszolgattam, ami nagyon is emlékeztetett az otthoni piacon megvehető narancsra és mangóra. Csak sokkal ízesebb és zamatosabb kiadásban. Mondjuk ez igazi gyümölcs, és nincsen semmivel sem feltuningolva, mint a nagy áruházakban. A hal is sokkal finomabb, mint az otthoni előre lefagyasztott, persze sokkal több szálkával is. De attól még ehető. Természetesen evés közben is pörgött az agyam ezerrel, hisz nem is hívhatnának Sam-nek, ha nem elmélkednék minden másodpercben. Főleg nem ilyen helyzetben.
Legtöbbet persze anyán gondolkodtam. Jobban belegondolva a balesetbe, és minden egyes részletet magam elé vetítve, ami megmaradt a viharból, tényleg nagy a valószínűsége, hogy csak én éltem túl. Rettentő nagy traumát okoz az emberben az, ha pontosa előtte robban szét az egyik ablak, a hatalmas széltől, és egy szerencsétlen embert beterítenek az üvegszilánkok. Sikolyok. Mindenki pánikolt. Hisz nem tehetett ő arról, hogy ott állt, és próbálta terhes feleségét védelmezni. Tette a dolgát. A sors pedig azt adta neki, hogy ott haljon meg, pont a felesége előtt, pont előttem. Arra is emlékszem, hogy a cipőm tocsogott a vérben, ami miatt a férj meghalt. Az ő vére volt. Mozdulni nem tudtam, hisz anya leszorított. A férfi keserves halála után pedig a szememet is letapasztotta kezével, mintha védene. Védene a látványtól. Többet nem láttam, és többre nem emlékszem. Csak arra, mikor a hajó felborult, és a tehetetlenség hatására mindenki a hajó oldalára tömörül össze. Hideg víz. Sós, hideg víz, hisz annyira meglepődtem az érzés miatt, hogy kinyitottam a szám, akaratlanul is lenyelve a sós tengeri vízből pár kortyot. Éreztem, ahogy egyre jobban fogy a levegőm, és egyre kevesebb oxigén áramlik az agyamba. A szemem nyitva volt a víz alatt, így csak homályos és kék árnyalatban úszkáló, összemosódott emberalakokat láttam, akik kétségbeesve próbáltak a felszínre jutni. Én csak hagytam magam. Hadd vigyen az áramlat. Hisz már nem volt mögöttem a két gondoskodó és meleg anyai kéz, ami védelmez. Elájultam. És itt ébredtem föl.
Megremegtem. Furcsa így megint visszaidézni azt, ami 3 nappal ezelőtt történt. Mindenre tisztán emlékszem, és emlékezni is fogok. Örökké. Mert ez nem olyan emlék, amit az emberi agy csak úgy kisöpör a memóriából.
Túlélő vagyok. És erre büszke kéne, hogy legyek. De mégsem vagyok. Mert így még rosszabbul jártam, mint hogyha meghaltam volna.
Erőteljesen markoltam a mellettem elterülő homokba.
Nem! Nem adhatom fel három nap után! Ha ezt eddig végigszenvedtem, pont nem most adhatom föl! Végigcsinálom. Túlélem és alkalmazkodni fogok! Kijutok erről az átkozott helyről, és újra láthatom majd anyát! De legelőször…vagy használható dolgot, vagy életjelet és civilizációt kéne keresnem. Nem kéne, fogok is!
Új elhatározásokkal, és új célt megfogalmazva magamba, álltam föl és néztem bele a nap, sárga, kissé narancssárga, sugaraiba. Elmosolyodtam.
- Vigyázz sziget, az igazi Sam visszatért!
***
Egy újabb hűvös este elé nézek. És újból a takaró, vagy
inkább hálózsáknak nevezném ezt a ruhacafatot, alá bújva próbálom kizárni a
visítozó és egyre félelmetesebb állathangokat, amik az erdő mélyéről törnek
fel. Ha jól hallom, egyre közelebbről.
Nem csoda, hisz a tűz még mindig ég, szerencsémre, hisz teljesen sötétségbe alighanem szívrohamot kapnék, annyira pánikolnék. És persze, hogy az erdei állatokat vonzza a tűz, és a fény látványa.
Próbáltam lehunyni a szemem, és egy szép helyre képzelni magam, lehetőleg ne tengerpartos vidékre. Tököm tele van a tengerrel, a homokkal, és a meleggel. És ha hazajutok, akkor tuti, hogy 5 évig vízbe se dugom a lábam, csak ha lezuhanyozok. Oh, hogy én most mit meg nem adnék, egy normális zuhanyfülkéért. Normális vízért.
Északi sark! Igen, ide képzelem magam. Pingvinekkel körülvéve, és a jó hidegben. Nem kell nekem ide trópusi madár.
Egy nagyobb termetű állat csörtetett el a sátor mellett, aminek következtében villámként pattantak ki a szemeim.
Nekem ez nem megy. Kész. Meghalok. Mert ez a benga valami most tuti fel fog falni.
- Nem! Nem! Nem! Menj innen! Keress valami húsosabb lakomát, de jó messze innen! Amúgy sem vagyok nagy falat! – ordítottam ki, takaróval a fejemen, félig kihajolva a sátorból.
Az állat válaszképp csak felkurrjantott, és visszaviharzott a sötét rengetegbe.
Nagyszerű! Ügy megoldva!
A szellő lágyan susogtatta a pálmafák leveleit. A madarak szárnycsapásai hol távolabbról, hol pedig közelebbről zavarták fel a pillanatnyi csendet. Az apró állatok a bokrok alján motoszkáltak, eleség után kutakodtak. A nagyobb állatok, a tápláléklánc szerint, a kisebbekre vadásztak, innen jöhetett a sziget mélyéről feltörő visítás.
Az egész sziget felébredt. És én még azt hittem, hogy nappal aktívabb…
Nem csoda, hisz a tűz még mindig ég, szerencsémre, hisz teljesen sötétségbe alighanem szívrohamot kapnék, annyira pánikolnék. És persze, hogy az erdei állatokat vonzza a tűz, és a fény látványa.
Próbáltam lehunyni a szemem, és egy szép helyre képzelni magam, lehetőleg ne tengerpartos vidékre. Tököm tele van a tengerrel, a homokkal, és a meleggel. És ha hazajutok, akkor tuti, hogy 5 évig vízbe se dugom a lábam, csak ha lezuhanyozok. Oh, hogy én most mit meg nem adnék, egy normális zuhanyfülkéért. Normális vízért.
Északi sark! Igen, ide képzelem magam. Pingvinekkel körülvéve, és a jó hidegben. Nem kell nekem ide trópusi madár.
Egy nagyobb termetű állat csörtetett el a sátor mellett, aminek következtében villámként pattantak ki a szemeim.
Nekem ez nem megy. Kész. Meghalok. Mert ez a benga valami most tuti fel fog falni.
- Nem! Nem! Nem! Menj innen! Keress valami húsosabb lakomát, de jó messze innen! Amúgy sem vagyok nagy falat! – ordítottam ki, takaróval a fejemen, félig kihajolva a sátorból.
Az állat válaszképp csak felkurrjantott, és visszaviharzott a sötét rengetegbe.
Nagyszerű! Ügy megoldva!
A szellő lágyan susogtatta a pálmafák leveleit. A madarak szárnycsapásai hol távolabbról, hol pedig közelebbről zavarták fel a pillanatnyi csendet. Az apró állatok a bokrok alján motoszkáltak, eleség után kutakodtak. A nagyobb állatok, a tápláléklánc szerint, a kisebbekre vadásztak, innen jöhetett a sziget mélyéről feltörő visítás.
Az egész sziget felébredt. És én még azt hittem, hogy nappal aktívabb…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése