3. nap

Ösztön

Mikor kinyitottam szemeimet, szokatlanul fák árnyékát pillantottam meg először, ahogyan a sátor tetejét belepték. A levelek között néhol-néhol még a nap is megcsillant.
Ez különös, nem szokásom ilyen későn felkelni. Vajon hány óra lehet, ha már a nap is magasan az égen van?
Hanyagul megvakartam a fejem, ami már lassan kezdett szénaboglyává változni, hisz a bátor hajgumi már az első naptól fogva kitartott. Leengedni pedig kész átok lett volna.
Lassan másztam ki a sátorból egy kis nyújtózkodásra. Megcsapott a sós óceáni levegő, ahogyan a nyári szellő pont az arcom felé fújt. Kellemes, és hűvös.
Pont jó az idő, nincs túl meleg, és nincs is túl hideg.
Levettem pár száraz és tiszta ruhát a kötélről, majd a sziklás lagúna felé vettem az irányt.
Hiányzik anya… Hiányoznak a barátaim, hiányzik a nagyvárosi élet. Olyan magányos vagyok…
Ahogy elértem a sziklás részt, a tegnapi ruhákat fokozatosan lehámozva magamról, lépésről-lépésre haladva fokozatosan elmerültem a sziklák szűrte kis medencében. Kellemes hideg. És +35 fokban esik a legjobban.
Próbálom nem teljesen átadni magamat a „lakatlan szigeti” feeling-nek. Mert nem akarok itt élni. Nem akarok beletörődni abba, hogy többé már nem láthatom anyát, és hogy muszáj alkalmazkodnom. Egyszerűen egy furcsa vágy hajt a túlélés felé. Ösztön?
Szó szerint elmerültem a gondolataimban. Viszont túl sokáig sem akarom áztatni magamat a sziklás lagúnában áztatni, így gyors szárítkozás után felvettem a mai napi ruháimat. Ami nem hogy nagyon nagy volt rám, de még szakadt is volt. Esküszöm, hogy tud valaki így felkészülni egy nyaralásra?
A sátorhoz, pontosabban a tűzhelyhez visszatérve a tegnapi kővel egy újabb vonalat húztam a kidőlt fába.
3 nap. Eddig csak 3 nap telt el.
Fontos, hogy számon tartsam az idő múlását, és a napokat, hogyha több időt is itt töltök ezen a szigeten, azért mégiscsak tisztában legyek, hogy melyik évet írjuk.
A hűvös szellő felé fordultam, ami lágyan kapott bele kócos hajamba. Szememet kinyitva a távolba meredtem. Hajszálpontosan a sziklaszirt előtt álltam, ami igazából csak a távolban látszott.
Nagy levegőt vettem, amivel az összes bátorságomat is összeszedtem, és elindultam a tegnapi úton befelé az erdőbe.
Ugyanazon a kitaposott ösvényen, egyre beljebb az erdőbe. A nap már csak fentről sütött be, de még így is csak néhány helyen. A fák lombkoronája nagy részben elzárta a fényt, így bent hűvösebb volt, mint a tengerparton. Útközben a közeli bokrokról szedegettem le pár málnát, így a túrával egy időben a reggelit is elintéztem. Túlélési ösztönök?
Amint a patakhoz vezető ösvény végére értem, két apró nyúl futott el mellettem. Gondolom inni akartak, de a nagy motoszkálásom hatására elijesztettem őket…
A patak mellett még további három út ágazott el, további három kijárat felé. A legszélsőt választottam, természetesen azt, amelyik tovább visz be az erőd mélyére.
A madarak szüntelen jajveszékelésbe kezdtek, mintha egy vérengző párduc lennék. A kisebb állatok a riasztás hatására, mint beljebb húzódtak a bokrok alá. Kíváncsian néztem szét az erdőben.
Érdekes… sokkal több élet van az erdőn belül, mint kívül.
Ahogyan egyre beljebb értem, az ösvény útvonala nemcsak halványabb lett, de egyre szűkebb is. Olykor már le kellett törnöm pár ágat, hogy átférjek az adott útszakaszon, amire nem vagyok büszke. A legfontosabb a környezetvédelem, még akkor is, ha ez a legtávolabbi sziget Amerikától!
Végül már annyira az erdő belsejében voltam, hogy észre se vettem, de már út sem volt. Csak a dzsumbuj és a bokrok között cikáztam.
- A francba már! Miért nő itt ennyi növény?! – rúgtam arrébb egy elszáradt fatörzset, amit nem volt kedvem átugrani.
Sam…mégis mit vársz? Ez egy trópusi erdő. Jó, hogy ennyi növény van itt!
Enyhe észfelfogásomat kicsit nagyobb fokozatra kapcsolva, rájöttem, hogy jó úton járok.
Az erdő kezd ritkásodni, és a talaj egyre durvább, vagyis hamarosan sziklás rész következik. Lehet, hogy kellett volna cipő… Mert az még oké, hogy a tengerparton minek, hisz amerre látsz homok, de azért lehetett volna annyi IQ-m, hogy az erődbe mégiscsak összeturkálok valamelyik bőrönből egy pár cipőt. Taps, Sam, taps!
És végre elértem. Kikerekedett szemekkel néztem fel a majdnem 40 méteresen fölém tornyosuló sziklára.
- Ez kicseszett magas… - ámultam.
Jó, az egy dolog, hogy ideértem, de hogy fogok feljutni?
Ebben a pillanatban egy apró maki, egy közeli fa ágáról, egy könnyed ugrással már a sziklán volt, és fürge mozgással, fél perc alatt a tetején volt. Majd onnan lenézett, és nagy nevetésbe kezdett. Tudom, hogy nem engem akar kigúnyolni az állat, de a hangját mégis a nevetéshez tudnám a legjobban hasonlítani.
- Aha, ha én is majom lennék… - dünnyögtem. – Miért nem értek én az állatok nyelvén… - sóhajtoztam.
Akkor talán meg tudnám kérdezni valamelyik erdőlakót, hogy mégis hogy a francba tudnék felmászni erre a…”hegyre”!
Elkezdtem megkerülni. Vagyis, próbáltam volna, ha ennek az izének lett volna vége. De nem volt, sőt teljesen be az erdő közepébe húzódtak vonulatai, és fentről nem láttam szintváltozást. A sziklaszirt, talán nem is sziklaszirt…
- Leszarom! – toporzékoltam idegesen.
Kiáltásomra egy madár rikkant fel a mellettem lévő fáról.
- Kuss! – morogtam.
És ha…fáról próbálnék felmászni rá?
- Igen madár! Te egy zseni vagy! – mutattam a tudatlan madárra, aki ezáltal azt hitte, hogy valamivel vádolom, így csak furán nézett rám.
Persze mikor próbáltam felmászni az adott fára, egy szempillantás alatt el is röppent. Köszi a segítséget!
A tegnapi módszert alkalmazva, a fát a lábammal szorosan átölelve, kúsztam egyre följebb, amíg el nem értem azt a magasságot, ahol pont egy kiugró éktelenkedett ki a majdnem sík egyenes falból.
Egy vastagabb faág is szerencsémre, éppen arra hajlott ki.
Óvatosan, aprókat lépve, közeledtem a kiálló kőfal felé. Mikor elértem azt a pontot, ahol már nem mertem tovább lépni, nehogy leszakadjon az ág, elugrottam. És éppen mögöttem szakadt le az ág.
Megkönnyebbülve pillantottam magam mögé.
Jó, ezt megúsztam. De hogyan jutok le?
Ez az apró gondolat futott végig az agyamon, de nem nagyon törődve vele, másztam tovább.
Nagyon nehéz volt kapaszkodót találni, főleg, ha az embernek mezítláb kell falat másznia. De be kell valljam, még ez is könnyebb, mint a nagyvárosi edzőtermekben, a mászó fal.
Mikor kezdett melegem lenni, már sejtettem, hogy közel járhatok a tetejéhez.
Gyerünk Sam! Már csak egy kicsi! Anya büszke lenne rád!
A maki örömujjongásban csapott ki, amint felértem, és a tűző napon lihegve terültem szét.
Kellett pár perc mire magamhoz tértem, és végre levegőhöz is juthattam. Nehezen, minden erőmtől megfosztva álltam fel. A maki kettőt arrébb ugrott, mikor összeesés szerűen térdre rogytam.
- M-Mi ez a sziget…. – tátogtam. Hiszen csak tátogni tudtam.
Elámulva néztem el a messzeségbe. A távolba egyre nagyobb fák sorakoztak egymás mellett. A legtávolabbi, amit látni lehetett, az egy kisebb hegy volt. Viszont ennél a sziklaszirtnél sokkal magasabb. És persze nagyon messze is. Távolabb már csak az óceán kék víztükre csillogott.
- Ilyen nincs… - mondtam, hangom úgy remegett, akárcsak az egész testem.
- Az nem lehet, hogy tényleg egyedül legyek ezen a kurva szigeten! – ordítottam el magam a sírás szélén állva.
Olyan…magányos vagyok.
A facsoportokból madarak ezrei szálltak fel a magasba, rikoltozva és menedéket keresve a „ragadozó” elől. Kiabálásom, és kiakadásom hatására szinte az egész sziget egyszerre ébredt fel, és kezdett el mozgolódni.
„Vajon ki lehet az új lakó?”
„Mit akarhat?”
„Mit keres egyáltalán itt?” gondolhatták az itt élő állatok.
Nem tudom. Nem én akartam ezen a szigeten kikötni. Én meg akartam halni. Inkább a hajóroncson halok meg, mint itt ezen a rohadt szigeten. Nem akarok a magány miatt meghalni…

***

Még további fél órát töltöttem fent a sziklaszirten, az árnyékba húzódva az egyik fa ágáról tépkedtem a levelek. Sírtam. Hihetetlenül kiakadtam.
Pedig eddig még soha senki és semmi miatt nem sírtam. Kivéve öt éves koromba…
„- Ez a gyerek csak egy újabb probléma! Hát nem látod, hogy még így is anyagi gondokban küszködünk?!
- Jack! Vigyázz a szádra!
Ütés. Törött váza. Ajtócsapódás. Csak egy hétfő este volt.”
Nem bírtam elviselni azt a magányt, ami most rám vár. Mellesleg a sziklaszirt üres volt, sima mintha lecsiszolták volna. Az erős napfény miatt pedig még állat sem tartózkodott a tetején, mert öt perc alatt meggyulladt volna. Végül is sikerült lemásznom, igaz egy bő fél órás kínlódással és ugrálással a faágakon, de sikerült. Következhetett a visszaút, ami nagyjából a fejembe maradt, így csak egy kisebb kikerülővel, 45 perc volt a visszaút. Mondanom sem kell, hogy mennyire korgott már a hasam, mire visszaértem, főleg úgy, hogy már javában délután lehetett. És én ma még nem ettem semmit.
Így nekiláttam a tűzrakásnak, ami a délutáni fényekben ugyancsak könnyen ment, és a tegnapi halat is nyársra fűztem. Amíg vártam a halra, a szintén tegnap elraktározott gyümölcsöt majszolgattam, ami nagyon is emlékeztetett az otthoni piacon megvehető narancsra és mangóra. Csak sokkal ízesebb és zamatosabb kiadásban. Mondjuk ez igazi gyümölcs, és nincsen semmivel sem feltuningolva, mint a nagy áruházakban. A hal is sokkal finomabb, mint az otthoni előre lefagyasztott, persze sokkal több szálkával is. De attól még ehető. Természetesen evés közben is pörgött az agyam ezerrel, hisz nem is hívhatnának Sam-nek, ha nem elmélkednék minden másodpercben. Főleg nem ilyen helyzetben.
Legtöbbet persze anyán gondolkodtam. Jobban belegondolva a balesetbe, és minden egyes részletet magam elé vetítve, ami megmaradt a viharból, tényleg nagy a valószínűsége, hogy csak én éltem túl. Rettentő nagy traumát okoz az emberben az, ha pontosa előtte robban szét az egyik ablak, a hatalmas széltől, és egy szerencsétlen embert beterítenek az üvegszilánkok. Sikolyok. Mindenki pánikolt.  Hisz nem tehetett ő arról, hogy ott állt, és próbálta terhes feleségét védelmezni. Tette a dolgát. A sors pedig azt adta neki, hogy ott haljon meg, pont a felesége előtt, pont előttem. Arra is emlékszem, hogy a cipőm tocsogott a vérben, ami miatt a férj meghalt. Az ő vére volt. Mozdulni nem tudtam, hisz anya leszorított. A férfi keserves halála után pedig a szememet is letapasztotta kezével, mintha védene. Védene a látványtól. Többet nem láttam, és többre nem emlékszem. Csak arra, mikor a hajó felborult, és a tehetetlenség hatására mindenki a hajó oldalára tömörül össze. Hideg víz. Sós, hideg víz, hisz annyira meglepődtem az érzés miatt, hogy kinyitottam a szám, akaratlanul is lenyelve a sós tengeri vízből pár kortyot. Éreztem, ahogy egyre jobban fogy a levegőm, és egyre kevesebb oxigén áramlik az agyamba. A szemem nyitva volt a víz alatt, így csak homályos és kék árnyalatban úszkáló, összemosódott emberalakokat láttam, akik kétségbeesve próbáltak a felszínre jutni. Én csak hagytam magam. Hadd vigyen az áramlat. Hisz már nem volt mögöttem a két gondoskodó és meleg anyai kéz, ami védelmez. Elájultam. És itt ébredtem föl.
Megremegtem. Furcsa így megint visszaidézni azt, ami 3 nappal ezelőtt történt. Mindenre tisztán emlékszem, és emlékezni is fogok. Örökké. Mert ez nem olyan emlék, amit az emberi agy csak úgy kisöpör a memóriából.
Túlélő vagyok. És erre büszke kéne, hogy legyek. De mégsem vagyok. Mert így még rosszabbul jártam, mint hogyha meghaltam volna.
Erőteljesen markoltam a mellettem elterülő homokba.
Nem! Nem adhatom fel három nap után! Ha ezt eddig végigszenvedtem, pont nem most adhatom föl! Végigcsinálom. Túlélem és alkalmazkodni fogok! Kijutok erről az átkozott helyről, és újra láthatom majd anyát! De legelőször…vagy használható dolgot, vagy életjelet és civilizációt kéne keresnem. Nem kéne, fogok is!
Új elhatározásokkal, és új célt megfogalmazva magamba, álltam föl és néztem bele a nap, sárga, kissé narancssárga, sugaraiba. Elmosolyodtam.
- Vigyázz sziget, az igazi Sam visszatért!

***

Egy újabb hűvös este elé nézek. És újból a takaró, vagy inkább hálózsáknak nevezném ezt a ruhacafatot, alá bújva próbálom kizárni a visítozó és egyre félelmetesebb állathangokat, amik az erdő mélyéről törnek fel. Ha jól hallom, egyre közelebbről.
Nem csoda, hisz a tűz még mindig ég, szerencsémre, hisz teljesen sötétségbe alighanem szívrohamot kapnék, annyira pánikolnék. És persze, hogy az erdei állatokat vonzza a tűz, és a fény látványa.
Próbáltam lehunyni a szemem, és egy szép helyre képzelni magam, lehetőleg ne tengerpartos vidékre. Tököm tele van a tengerrel, a homokkal, és a meleggel. És ha hazajutok, akkor tuti, hogy 5 évig vízbe se dugom a lábam, csak ha lezuhanyozok.  Oh, hogy én most mit meg nem adnék, egy normális zuhanyfülkéért. Normális vízért.
Északi sark! Igen, ide képzelem magam. Pingvinekkel körülvéve, és a jó hidegben. Nem kell nekem ide trópusi madár.
Egy nagyobb termetű állat csörtetett el a sátor mellett, aminek következtében villámként pattantak ki a szemeim.
Nekem ez nem megy. Kész. Meghalok. Mert ez a benga valami most tuti fel fog falni.
- Nem! Nem! Nem! Menj innen! Keress valami húsosabb lakomát, de jó messze innen! Amúgy sem vagyok nagy falat! – ordítottam ki, takaróval a fejemen, félig kihajolva a sátorból.
Az állat válaszképp csak felkurrjantott, és visszaviharzott a sötét rengetegbe.
Nagyszerű! Ügy megoldva!
A szellő lágyan susogtatta a pálmafák leveleit. A madarak szárnycsapásai hol távolabbról, hol pedig közelebbről zavarták fel a pillanatnyi csendet. Az apró állatok a bokrok alján motoszkáltak, eleség után kutakodtak. A nagyobb állatok, a tápláléklánc szerint, a kisebbekre vadásztak, innen jöhetett a sziget mélyéről feltörő visítás.
Az egész sziget felébredt. És én még azt hittem, hogy nappal aktívabb…

2. nap

Túlélés és alkalmazkodás

A nap narancssárgában pompázó sugarai vörösre festik az eredetileg barna sátrat. Mikor a sugarak átbuknak a horizonton, és pontosan azon a szinten sütnek be, hogy a szememet égesse.
Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, amiket még meg is dörzsöltem, hogy kiűzzem az álmosságot.
Nem tudtam aludni. Az erdőből fel-feltörő állathangokat csak megszoktam, de a hihetetlenül nagy honvágyat már nem tudtam hova tenni.
Karikás és némileg kisírt szemekkel húztam fel a sátor cipzárját, hogy kitekintsek. Kezemet a homlokomra tettem, hogy védjen a nap ellen. Nappal sokkal barátságosabb a vidék.
Lassan kivánszorogtam, és nyújtózkodva fordultam az erdő és a szikla felé.
Ma meg kéne mászni a sziklaszirtet. Hátha találok valami felhasználhatót, amivel felhívom magamra a hajósok figyelmét.
*Krrrr*
De előbb enni is kéne valamit. Mikor is ettem utoljára?
Hirtelen bűz ütötte meg az orrom, amit nem nehéz volt észrevenni.
- Pfej. Mintha valami döglődne. - fogtam be az orrom fancsali pofával.
A gazdája biztos, hogy a közelben lehet.
Gondolkodva néztem szét magamon.
Vagy lehet, hogy csak a ruháim rothadnak. A hajam is csapzott be kell valljam. Ráadásul én tipikus az a lány vagyok, aki egy napot se tűr meg fürdés nélkül. Nem mondhatnám tisztaság mániának, hisz meg van az oka, hogy miért.
Kelletlenül, és torzított arckifejezéssel szagoltam meg a ruhát, ami közel már két napja rajtam poshadt.
- Igen. - hesegettem el a szagfelhőket. - Egyértelmű, hogy én bűzlök. - állapítottam meg az elkerülhetetlent.
De hol tudnék megfürdeni?
Tekintetem akaratlanul is a tengerpartra irányult.
Nem! Az kizárt, hogy a tengerbe fürödjek! Ennyire nem leszek idióta, elélek én dezodorokon is. Bár ez a módszer sem örökéletű.
Egy lányos pink neszesszerből parfümöt és dezodort halásztam elő.
Kényszeredetten vettem le az aranyos pingvines pólót, ami alapból fehér lenne, de már javában tarkították a barna koszfoltok. A pólót a nadrágom követte majd fokozatosan a fehérnemű és ugyanezt a sorrendet követtem öltözésnél is.
Sokkal jobb. Igaz, hogy fürdés nélkül, de legalább tiszta ruhákban vagyok. Még akkor is, hogy lóg rajtam a méretes fishbones-os póló.
*Krrrrrr*
A hasam türelmetlenkedik. Nem csodálom, hisz igaz, szeretem a hasam és nem szoktam meg hozzá az éhezéshez.
Határozottan indultam meg az erdő belseje felé, egy kis kitaposott ösvényre rátérve. Ezt vagy emberek taposták ki, vagy az itt élő állatok. De mivel most már nem hiszem, hogy itt egy ember is élne, valószínűleg ez is az állatok műve volt.
A nap már magasan elhagyta a horizontot, így sugarait a fákra rávetve, próbál átférkőzni a lombkorona között. Viszont pár fának a lombja eléggé nyitott ahhoz, hogy foltokat fessen a magas fűre. Színes tollú madarak ülnek a fa ágain.
- Most bezzeg kussolsz, este persze aludni sem hagysz! - mutatok vádlón a mit sem sejtő madárra, aki a kiabálásom után egy könnyed mozdulattal röppen el.
Sóhaj hagyja el a számat.
Kezdek bedilizni.
Folytattam tovább az utamat az erdő belseje felé. Az ösvény kezd szűkebb lenni, ahogy beljebb érek, de még mindig tisztán tudom követni a kitaposott nyomot.
Vajon anya hogy van? Egyáltalán túlélte?
Folyamatosan ezek a gondolatok cikáznak a fejembe. De nem tudok ellene mit tenni, próbálkoznom sem érdemes.
Csobogást hallok. De a tengertől már távol vagyok, és már régóta nem hallom a hullámokat. Ilyen hamar körbeértem volna?
A kicsire összeszűkült ösvény egy tisztásra nyílt, amiben egy nagyobb patak csordogált. Szinte már mesebeli a látvány. Főleg, ahogy a nap sugarai halvány foltokkal színezik a zöld pázsitot.
Gyönyörű. Na, de a látványon kívül vegyük ennek a természeti csodának a hasznos oldalát is.
A patakban tudnék fürdeni is, hisz a vize tiszta. Akár a ruhákat is tudnám benne mosni, ráadásul nincs is olyan messze attól a helytől, ahol letáboroztam.
Kezdek alkalmazkodni.
*Krrrrrr*
Már csak ez a hang hiányzott. Most hogy találtam felhasználható forrást, keresnem kéne valami ehetőt.
Tehetetlenül néztem fel a fákra, amik az uralkodó szerepet betöltve magasodtak fölém. Barátságtalan kinézetük ellenére a magasabb szinteken tele voltak gyümölccsel.
*Krrrrr*
- Jólvan már! - csaptam határozottan a hasamra.
Közelebb lépve egy narancsfához, legalábbis remélem hogy az tényleg narancsfa, próbáltam kapaszkodót keresni rajta, természetesen nem sok sikerrel.
- Akkor csak egy lehetőség maradt. - mondtam magamnak, majd egy határozott mozdulattal ugrottam föl a törzsére, lábamat köre fonva, hogy még véletlenül se essek le.
Nehezen tartom magam, fokódzkodó hiányában még fel is szisszenek, mivel a fa törzse nem éppen a legsimább. De végül sikerül megmozdulnom, és az első lépések után könnyedén fel is mászok, éppen arra a szintre, hogy elérjem a legfinomabb gyümölcsöket.
Éppen szedtem le a legszebb, legformásabb darabokat, amikor egy kisebb mancs kapta ki a kezemből az éppen lehalászott finomságot.
- Hé! - kapok a kéz után hevesen, de a gazdája arrébb ugrik.
-Mi a... - nézek fel kikerekedett szemekkel a kis makira aki mohón kezdi el enni a gyümölcsöt, héjastul.
Nem tudom miért, de a helyzet mosolygásra késztet.
Bárcsak más is láthatná azt, amit én. Más is átélné azt, amit én.
A honvágy már megint eluralkodik rajtam, így az előbbi halvány mosolyom kissé lehervad. Hiányzik anya...

Gyümölccsel felfegyverkezve indulok vissza a "lakásomhoz". Már ettem, így csak a tartalékokat viszem.
*Krrrr*
Ennyi még nem volt elég? Vagy kéne valami szilárdabbat is ennem? Éhes vagyok...
A gyümölcsöket az egyik fa árnyékába pakoltam le. De mikor visszafordulok, elképedek.
- Na ne már! - toporzékolok a homokba, mikor meglátok vagy 10 kisebb növésű  makit, ahogy a bőröndökben turkálnak.
- Hess! - szaladok a menthetőért. Kezemmel folyamatosan kapálózva, ezzel elijesztve a kíváncsi betolakodókat.
- Ezt nem hiszem el! - veszem fel az eddig kiteregetett ruhákat, hisztisen.
Szerencsére a nap intenzív fénye már szárazra szárította a ruhadarabokat.
Hunyorogva néztem fel magasan az égre a nap irányába. Meleg van...
A kezemmel letöröltem az eddig összegyűlt izzadtság cseppjeimet, majd a tegnap használt hajgumival felfogtam a kócos hajam.
Nem érdekel, hogy hogyan nézek ki. Pont nem a majmoknak akarok tetszeni.
- Meggyúlok! - sóhajok fel hangosan.
*Krrrr*
- És éhes is vagyok... - fogtam meg a hasam.
Mit lehetne ezen a rohadt szigeten még enni?
Állatot nem fogok enni. Nem vagyok az a vadászó típus és nem is éltem eddig ilyen életmódot, szóval nem kifejezetten alkalmazkodok húsevő élethez. Bogarakról nem is beszélve. Megfogni se merem, nemhogy még megenni. A gyümölcs nem elég. Hal?
A tengerbe talán lehetne, de a patakban nem sokat láttam, csak tényleg eléggé kicsiket.
Tehetetlenül néztem szét a part melletti fák árnyékában, bot vagy botszerű dolog után kutatva. Végül bot hiányában le kellett törnöm egy nagyobb bambuszágat a sziklás partrész közelében.
Követ bárhol találok, és már ki is néztem egyet, ami a helyzethez épp megfelelő.
Egy táskában talált madzag segítségével rögzítettem a követ a kitört bambuszhoz.
*Krrr*
- Kuss már! - ordítottam fel, a hasamra célozva.
Kiáltásomat egy maki kacagó hangja követte, az egyik fa ágáról.
- Nem neked! - néztem dühösen a kisállatra.
A kíváncsi szempár továbbra is engem kémlelt, értetlenül.
- Ne nézz ilyen szánalmasan! - rivalltam rá az IQ-ban alacsony állatra. - Van neked jobb dolgod is.
Ezen a szigeten van diliház? Mert nekem sürgősen kellene egy doki vagy minimum egy ördögűző. Egyáltalán nem néznének hülyének. Az összeszerelt, kötözött "szerzeményemmel" indultam meg a tengerpart sziklás övezetéhez. Ott láttam némileg sok halat a sekély vízben, ami most épp kapóra is jön, mivel nem igazán szeretnék úszni.

***

- Francba! - üvöltök már ötödjére.
Nem véletlenül, hisz eddig összesen egy halat sikerült fognom, azt is úgy, hogy majdnem a lábamba szúrtam a hülye botot ezzel átszúrva a tehetetlenül arra úszkáló halat is.
De hamarosan nem lesz mit ennem, hisz ha tovább hangoskodok nem marad itt több hal.
- Ilyen nincs! - csapok idegesen a vízbe, aminek hatására az összes hal elmenekül az adott helyről.
Inkább éhen halok. Semmi kedvem nincs itt kínlódni a rohadt halakkal, ráadásul ilyen ingerült állapotban.
Egy újabb szúrás, ami végre nem a homokba süpped, hanem egy élénken ficánkoló halat szúr át. Elégedetten emelem ki a halat, aminek életjelei kezdenek alább csillapodni. Megmenekültem! Végre csillapíthatom a fokozhatatlan étvágyamat.
Határozott léptekkel indultam meg az ideiglenes táborhelyem, ahová már összeszedtem egy kupac fát a tűzhöz. Csak nem fogom nyersen megenni, ennyire higiénikus azért csak vagyok...
A talált bicskával felhasítom a hal hasát.
Apával régen sokat horgásztunk. Régi szép emlékek. Nem is értem miért, de kiskoromba eléggé fiús alkat voltam, és jobban érdekeltek a fiús dolgok. Talán azért mert ennyire apás lány voltam? Szerencsére a válás nem viselt meg annyira, mint vártam. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, de persze kívülre mindig a szokásos semleges arcomat mutattam. Bánatomat mindig magamba őröltem.
Fintorogva kaparom ki a belső szerveket, és dobom arrébb a kés segítségével. Abban a pillanatban le is csap rá pár sirály, akik már egy ideje felettem köröztek, bizonyára hogy megkaparintsák a legfinomabb falatokat. Számukra finomakat.
A "kibelezett" halakat egy vékonyabb ágra feltűzve tettem a fakupac fölé. A zsebemből előkotortam az öngyújtót, majd pár pillanat múlva már csak az árnyékba húzódva figyeltem a tűz lobogását. A nap magasan süt le, hisz dél körül járhat az idő. Ez a legmelegebb időszak, így nem kellett sokat kínlódnom a tűz felélesztésével.
A halvadászáshoz használt hegyes kővel, egy mellettem kidőlt fába, véstem két csíkot.
Két napja vagyok itt. Csak két napja rohadok itt ezen a hülye szigeten, és már sikerült alkalmazkodnom. Természetesen a honvágy még mindig uralkodik az elmém felett, de egyben örülök is annak, hogy viszonylag hamar alkalmazkodtam az itteni szélsőségek ellen.
Vajon anya büszke lenne rám? Vajon túlélte? És vajon láthatom még valaha őt?
Hasonló és még hasonlóbb gondolatokkal kémleltem az élénk tüzet, ahogy az enyhe kellemes szél hatására vígan játszadozik a színekkel.

***

A nap a sziget túloldalán már elérte a tenger horizontját, és nem telik bele pár percbe, míg az alá bukik. Addig is gyönyörű lila és rózsaszín árnyalatokkal ruházza fel a felhőket, és az eget.
A napfelkelte és a naplemente. Ez az a két dolog, amit elviselhetőnek találok a szigetben. A városban a nagy felhőkarcolók miatt se a napfelkeltét, se a naplementét nem láthattam. Soha, 16 év alatt, amíg abban a mocsokban nőttem fel.
Egy enyhén piszkos takarót magamra borítva álltam föl. Az idő kezdett hűvösebb lenni, de a tűz nem nyújtott elég mesterséges meleget. A sziget „belseje” felé fordultam. Pontosabban a sziklaszirt felé.
Holnap megmászom. Hátha találok valami használhatót ott. Ha nem is találok ott semmit, akkor legalább szétnézhetek, hogy körülbelül mekkora is ez a sziget. Mert eddig nem sok tapasztalattal rendelkezek, de ha már a látótávolságomon kívül esik a túlsó part, akkor eléggé nagy szigetről beszélünk. És én egyedül vagyok ezen a veszélyekkel teli, feltérképezhetetlenül nagy térképen.
Félek. De nem a vadállatoktól, vagy a sötéttől. Hanem a magánytól. Most lehet azzal jönni, hogy a városi lányok nem szoktak hozzá a magányos életformához, hisz igaz. Mindig társaságban voltam, és mindig én voltam a középpontban. És először megízlelni a magányt, nagyon keserű. Nem tudom, hogy mennyi idő lesz feldolgozni, de a túléléshez ez is szükséges lesz. Ahogyan anya elvesztését is muszáj lesz feldolgoznom.
„Vajon láthatom még őt valaha?”
Gondolatokban úszkálva dőltem vissza a pót ágyamba, és sátramba. Oldalt feküdve, a foltos pokrócba bugyolálva kémleltem a tűzet. Olyan nyugalmas. A láng játéka és szín kavalkádja nyugtató érzéssel tölt el. Behunyom a szemem, és próbálok nem koncentrálni anyára.
A közeli fa ágára egy nagyobb papagáj száll. Pihenteti hangszálait, várva a megfelelő pillanatra. Majd hirtelen őrült rikácsolásba kezd.
- Oh, hogy rohadnál ketté. – kelek fel idegesen, a szürkületben motoszkálva. – Hol van egy kő?
A madár még mindig nem kívánkozott abbahagyni esti szerenádját a holdnak, ezzel tovább feszegetve a határaimat.
- Szét foglak cseszni egy kővel! – kutakodok a dühtől forró fejjel a homokban, mire végre találok egy viszonylag nehéz tárgyat. Az enyhe sötétben nem igazán kivehető az alakja, de legalább nehéz.
Teljes erőből a hang irányába dobom, mire a tollas barátom nagy szárnycsapásokkal menekül el.
Végre… Megint csend…
Alig, hogy visszafeküdtem az elcsórt hálózsákba, szeretett madárkám tovább kívánt virrasztani.
Idegesen pattantak ki a szemeim.
Esküszöm, hogy holnap ő lesz a reggelim. Nem ettem eddig a csirkén és a kacskán kívül más madarat, de mivel trópuson vagyok muszáj trópusiként is étkeznem, szóval… Életmód váltás következik. Holnaptól.
Mintha a tollas meghallotta volna a gondolataimat, abbahagyta a rikácsolást. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Csend. Oh, hogy én mennyire is vágyok a csendre. Remélem addig kussban marad, amíg el nem alszok. Anya…
És anya volt az utolsó gondolatom, mielőtt álomba merültem volna.

1. nap

Honvágy? Beletörődés?

Sötétség. Felemészt a teljes sötétség. Csak a sirályok jajveszékelő károgását hallom. Ehhez társul a hullámok jellegzetes csobogása, ahogy a partot mossák. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Gyenge vagyok, nincs akaraterőm. Mitől lettem ilyen gyenge? Mi történhetett?  A nap forró sugarai égetik a hátam. 

Mi... történt? Emlékszem, hogy egy hajón voltam. Viharba keveredtünk. Mennydörgés, villámlás. 

Kétségbeesetten markoltam a homokba. Homok? Honnan? 

Végre méltóztattam kinyitni szemeimet. Hunyorognom kellett az erős napfény miatt. 

Hol vagyok?

Lassan pásztáztam szét a tengerpartot. Homok. A partot homok fedi végig a tenger mellett. Beljebb erdős és sziklás rész található, ahonnan a távolban egy nagyobb sziklaszirt emelkedik ki. Tovább nem látok el, a fák túl magasak ahhoz, hogy bármit is lássak.

H-hol vagyok? Anya!? 

Hihetetlen gyorsasággal ugrottam fel állásba az eddigi fekvő helyzetemből. 

- Anya! - kiabáltam, ordítottam. Hangom egyedül visszhangzott  a napsütésben. 

- Anyaaa! - kiabáltam erőteljesebben, de a válasz még mindig nem érkezett. 

Hisz miért is érkezne. Mindenre emlékszem.

Kétségbeesetten markoltam anya pulóverébe, mikor egy nagyobb széllökés érte a hajó oldalát. Felborultunk. Eszméletlen voltam. 

E-egyedül vagyok? Anya... vajon túlélte? Nem akarok egyedül maradni, nem akarok magányos lenni.

A tenger végtelen horizontjába meredtem, de még egy halvány alakot se láttam. Nem hogy még hajót. 

V-valaki. Valaki segítsen. 

Remegni kezdtem. Teljesen magamra vagyok utalva, most már tényleg. Itt fogok meghalni ezen a rohadt szigeten?

Remegve rogytam össze, és a perzselő homokra estem. De ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy a talaj égeti a bőröm. Sokkal fájdalmasabb volt az egyedüllét. 

Félek. Egyedül félek. 

Remegve markoltam a mellettem elterülő homokba. Hogyan élhetném túl? 

Már a sírás szélén állva, térdeltem föl. Visszaszorítottam magamba a sírást és fölálltam. Elindultam a partvonalon, nézelődve, bármilyen életjelet adó lélek után kutakodva. 

Csak kell itt lennie valakinek. Nincs olyan, hogy csak én éltem túl. Nem hiszem el. Anya... 

Mi lett a hajó többi utasával? 

Gondolatokkal hemzsegő fejjel lépkedtem a meleg homokban. Talpamat bőven elnyelte a homokos talaj. 

- Miért nincs rajtam cipő? - néztem érdeklődve a lábamra, feltéve ezt az egyszerű kérdést, igazából csak magamnak. A francba már!

A további útnak morgolódva és magamban zsörtölődve indultam neki. 

Nagyszerű. Inkább fulladtam volna meg a romok között. De még annak is jobban örültem volna, ha egy nagy fadarab keresztbe szúr át, és akkor nem kellene itt baktatnom a forróságba. 

Kezemmel egy könnyed mozdulattal töröltem le az eddig összegyűlt izzadságot. Csuklómról levettem az eddig kitartó hajgumit, ami mostantól a hajamat fogja összetartani, és biztonságot nyújtani a meleg elől. Miközben felgumiztam a hosszú loboncom, a hajóroncsok között akrobatikáztam, amiket bizonyára a víz sodort partra. Nem egy bőrönd is szerepelt a listán. Elég nagy bőröndök, és bár csurom vizesek, biztos találok bennük valami használhatót. 

A legelső egy aranyos, barna alapon kék pöttyös, táska volt. Biztos, hogy lány a gazdája. Nem csak a külseje miatt, hanem a benne rejlő ruhák is erre utalnak, a tömérdek mennyiségű tisztálkodó szerről nem is beszélve. 

A következő táska férfié lehetett, az XXL-es ruhákról utalva. 

Turkálva haladtam végig a partvonalon, egyre több használható dolgot összegyűjtve. Már-már felcsillant bennem a remény, hogy valahogy túlélhetem ezen az átkozott szigeten. De valahogy a gondolat, hogy mi lehet anyával vagy, hogy tényleg én vagyok-e az egyedüli, aki túlélhette a katasztrófát, mindig lelombozott. 

Eleve, mégis hogy a csudába tudnék élni egy lakatlan szigeten? Ilyet még a legvadabb álmaimban se láttam. 

De honnan feltételezem, hogy lakatlan a sziget? Igaz, hogy senki nem válaszolt a kiáltásaimra, de attól még lehet valaki más is a szigeten. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem az egész területét. Egyáltalán, hány óra lehet? 

  

                                                                             ***

A levegő lehűléséhez közeledve, ledobtam egy kupacba az összes bőröndöt és cuccot, amit eddig összekeresgéltem. Remek! Most kéne valami, ahol alszok. Sátor? Én állítsak sátrat? Hogy is csinálta Bear Grylls? 

Lehet, hogy elalszok én a földön is hálózsákban.  De azért csak kéne valami a fejem fölé is, ha esik az eső. 

Hirtelen felindulásból kezdtem el kutakodni a bőröndökben. 

Kell itt lennie sátornak. Legalábbis anya velem bepakoltatott egyet a "biztonság kedvéért", hátha.

Csak mi vagyunk ilyen pesszimisták? 

Tádám! Találtam! Úgy látszik mások is szeretnék a biztosra menni. Jó tudni, hogy nem csak az én anyám nevelt így. 

A sátor sikeres felállítása után, egy madzagot felkötve két fa közé kezdtem el kiteregetni a vizes ruhákat, amiket találtam. 

Gondolkodva néztem szét magamon.

- Nem! Ennyire szemérmetlen nem leszek! Akkor sem ha vizes maradok...

Logikus, magamba beszélek. Vagy a semmibe. A magánytól skizofrén leszek. 

Elégedetten néztem szét a kis "lakásomon". Miért önt el a boldogság és a büszkeség? Szomorúnak és összetörtnek kéne lennem a történtek miatt. Talán... beletörődtem volna?

Én nem akarok itt élni. Haza akarok menni. Iskolába járni és a barátaimmal összejárni délutánonként a fagyizóba. Meg akarom látogatni a nagymamám. Dolgozatot akarok írni matekból, és puskázni akarok a barátnőm segítségével. Vidámparkba is akartam menni a szünetben. Szórakozni, bulizni és szenvedélyesen csókolózni a holdfény alatt. Élni akarok. De nem egy ilyen helyen, mindentől és mindenkitől elzárva. 

Újból remegni kezdtem, de nem a kellemes hűvös szellő miatt. Mi ez az érzés? Szívbemarkoló és keserű. Honvágy. Hiányzik az élet a nagyvárosban, bármennyire is utáltam. 

Nem akarok egy ilyen szigeten megrohadni!

                                                                             ***

Este van. És rettentően hideg. Bezzeg nappal majdnem meggyúltam. Utálom ezt a hülye időjárást, utálom a trópusi szigeteket és utálom ezt a szigetet. 

A talált hálózsákot szorosabban húztam magamra, miközben összekuporodtam. 

Vajon anya hogy van? 

A hold halvány fénye némi természetes fényt ad a tengerpartnak. A környék fái veszedelmesen magasodnak a sátor fölé, árnyékukat a sátor fedelére vetik. Néha egy-egy madár rikkan fel az erdő mélyéről, amit buzgó motoszkálás követ. Hatalmas ez a sziget. Tele élettel. Muszáj lesz alkalmazkodnom. 

Nem tudok aludni. Hisz miért is tudnék. Ismeretlen környezet, ismeretlen vidék. Egyáltalán a gondolataim sem engednek álomba zuhanni, szóval képtelenség lenne ezzel próbálkoznom is. Túl akarom élni, de egyszerre azt is kívánom, hogy bárcsak meghaltam volna. Furcsa érzés. 

Lehunytam a szemem, hátha sikerül elaludnom. De egy újabb madár repül el a sátor fölött, kiáltása visszhangzik az erdőben. Ijedten markolok a zsákmányolt takaróba. Mozgalmas és álmatlan éjszakám lesz.