2. nap

Túlélés és alkalmazkodás

A nap narancssárgában pompázó sugarai vörösre festik az eredetileg barna sátrat. Mikor a sugarak átbuknak a horizonton, és pontosan azon a szinten sütnek be, hogy a szememet égesse.
Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, amiket még meg is dörzsöltem, hogy kiűzzem az álmosságot.
Nem tudtam aludni. Az erdőből fel-feltörő állathangokat csak megszoktam, de a hihetetlenül nagy honvágyat már nem tudtam hova tenni.
Karikás és némileg kisírt szemekkel húztam fel a sátor cipzárját, hogy kitekintsek. Kezemet a homlokomra tettem, hogy védjen a nap ellen. Nappal sokkal barátságosabb a vidék.
Lassan kivánszorogtam, és nyújtózkodva fordultam az erdő és a szikla felé.
Ma meg kéne mászni a sziklaszirtet. Hátha találok valami felhasználhatót, amivel felhívom magamra a hajósok figyelmét.
*Krrrr*
De előbb enni is kéne valamit. Mikor is ettem utoljára?
Hirtelen bűz ütötte meg az orrom, amit nem nehéz volt észrevenni.
- Pfej. Mintha valami döglődne. - fogtam be az orrom fancsali pofával.
A gazdája biztos, hogy a közelben lehet.
Gondolkodva néztem szét magamon.
Vagy lehet, hogy csak a ruháim rothadnak. A hajam is csapzott be kell valljam. Ráadásul én tipikus az a lány vagyok, aki egy napot se tűr meg fürdés nélkül. Nem mondhatnám tisztaság mániának, hisz meg van az oka, hogy miért.
Kelletlenül, és torzított arckifejezéssel szagoltam meg a ruhát, ami közel már két napja rajtam poshadt.
- Igen. - hesegettem el a szagfelhőket. - Egyértelmű, hogy én bűzlök. - állapítottam meg az elkerülhetetlent.
De hol tudnék megfürdeni?
Tekintetem akaratlanul is a tengerpartra irányult.
Nem! Az kizárt, hogy a tengerbe fürödjek! Ennyire nem leszek idióta, elélek én dezodorokon is. Bár ez a módszer sem örökéletű.
Egy lányos pink neszesszerből parfümöt és dezodort halásztam elő.
Kényszeredetten vettem le az aranyos pingvines pólót, ami alapból fehér lenne, de már javában tarkították a barna koszfoltok. A pólót a nadrágom követte majd fokozatosan a fehérnemű és ugyanezt a sorrendet követtem öltözésnél is.
Sokkal jobb. Igaz, hogy fürdés nélkül, de legalább tiszta ruhákban vagyok. Még akkor is, hogy lóg rajtam a méretes fishbones-os póló.
*Krrrrrr*
A hasam türelmetlenkedik. Nem csodálom, hisz igaz, szeretem a hasam és nem szoktam meg hozzá az éhezéshez.
Határozottan indultam meg az erdő belseje felé, egy kis kitaposott ösvényre rátérve. Ezt vagy emberek taposták ki, vagy az itt élő állatok. De mivel most már nem hiszem, hogy itt egy ember is élne, valószínűleg ez is az állatok műve volt.
A nap már magasan elhagyta a horizontot, így sugarait a fákra rávetve, próbál átférkőzni a lombkorona között. Viszont pár fának a lombja eléggé nyitott ahhoz, hogy foltokat fessen a magas fűre. Színes tollú madarak ülnek a fa ágain.
- Most bezzeg kussolsz, este persze aludni sem hagysz! - mutatok vádlón a mit sem sejtő madárra, aki a kiabálásom után egy könnyed mozdulattal röppen el.
Sóhaj hagyja el a számat.
Kezdek bedilizni.
Folytattam tovább az utamat az erdő belseje felé. Az ösvény kezd szűkebb lenni, ahogy beljebb érek, de még mindig tisztán tudom követni a kitaposott nyomot.
Vajon anya hogy van? Egyáltalán túlélte?
Folyamatosan ezek a gondolatok cikáznak a fejembe. De nem tudok ellene mit tenni, próbálkoznom sem érdemes.
Csobogást hallok. De a tengertől már távol vagyok, és már régóta nem hallom a hullámokat. Ilyen hamar körbeértem volna?
A kicsire összeszűkült ösvény egy tisztásra nyílt, amiben egy nagyobb patak csordogált. Szinte már mesebeli a látvány. Főleg, ahogy a nap sugarai halvány foltokkal színezik a zöld pázsitot.
Gyönyörű. Na, de a látványon kívül vegyük ennek a természeti csodának a hasznos oldalát is.
A patakban tudnék fürdeni is, hisz a vize tiszta. Akár a ruhákat is tudnám benne mosni, ráadásul nincs is olyan messze attól a helytől, ahol letáboroztam.
Kezdek alkalmazkodni.
*Krrrrrr*
Már csak ez a hang hiányzott. Most hogy találtam felhasználható forrást, keresnem kéne valami ehetőt.
Tehetetlenül néztem fel a fákra, amik az uralkodó szerepet betöltve magasodtak fölém. Barátságtalan kinézetük ellenére a magasabb szinteken tele voltak gyümölccsel.
*Krrrrr*
- Jólvan már! - csaptam határozottan a hasamra.
Közelebb lépve egy narancsfához, legalábbis remélem hogy az tényleg narancsfa, próbáltam kapaszkodót keresni rajta, természetesen nem sok sikerrel.
- Akkor csak egy lehetőség maradt. - mondtam magamnak, majd egy határozott mozdulattal ugrottam föl a törzsére, lábamat köre fonva, hogy még véletlenül se essek le.
Nehezen tartom magam, fokódzkodó hiányában még fel is szisszenek, mivel a fa törzse nem éppen a legsimább. De végül sikerül megmozdulnom, és az első lépések után könnyedén fel is mászok, éppen arra a szintre, hogy elérjem a legfinomabb gyümölcsöket.
Éppen szedtem le a legszebb, legformásabb darabokat, amikor egy kisebb mancs kapta ki a kezemből az éppen lehalászott finomságot.
- Hé! - kapok a kéz után hevesen, de a gazdája arrébb ugrik.
-Mi a... - nézek fel kikerekedett szemekkel a kis makira aki mohón kezdi el enni a gyümölcsöt, héjastul.
Nem tudom miért, de a helyzet mosolygásra késztet.
Bárcsak más is láthatná azt, amit én. Más is átélné azt, amit én.
A honvágy már megint eluralkodik rajtam, így az előbbi halvány mosolyom kissé lehervad. Hiányzik anya...

Gyümölccsel felfegyverkezve indulok vissza a "lakásomhoz". Már ettem, így csak a tartalékokat viszem.
*Krrrr*
Ennyi még nem volt elég? Vagy kéne valami szilárdabbat is ennem? Éhes vagyok...
A gyümölcsöket az egyik fa árnyékába pakoltam le. De mikor visszafordulok, elképedek.
- Na ne már! - toporzékolok a homokba, mikor meglátok vagy 10 kisebb növésű  makit, ahogy a bőröndökben turkálnak.
- Hess! - szaladok a menthetőért. Kezemmel folyamatosan kapálózva, ezzel elijesztve a kíváncsi betolakodókat.
- Ezt nem hiszem el! - veszem fel az eddig kiteregetett ruhákat, hisztisen.
Szerencsére a nap intenzív fénye már szárazra szárította a ruhadarabokat.
Hunyorogva néztem fel magasan az égre a nap irányába. Meleg van...
A kezemmel letöröltem az eddig összegyűlt izzadtság cseppjeimet, majd a tegnap használt hajgumival felfogtam a kócos hajam.
Nem érdekel, hogy hogyan nézek ki. Pont nem a majmoknak akarok tetszeni.
- Meggyúlok! - sóhajok fel hangosan.
*Krrrr*
- És éhes is vagyok... - fogtam meg a hasam.
Mit lehetne ezen a rohadt szigeten még enni?
Állatot nem fogok enni. Nem vagyok az a vadászó típus és nem is éltem eddig ilyen életmódot, szóval nem kifejezetten alkalmazkodok húsevő élethez. Bogarakról nem is beszélve. Megfogni se merem, nemhogy még megenni. A gyümölcs nem elég. Hal?
A tengerbe talán lehetne, de a patakban nem sokat láttam, csak tényleg eléggé kicsiket.
Tehetetlenül néztem szét a part melletti fák árnyékában, bot vagy botszerű dolog után kutatva. Végül bot hiányában le kellett törnöm egy nagyobb bambuszágat a sziklás partrész közelében.
Követ bárhol találok, és már ki is néztem egyet, ami a helyzethez épp megfelelő.
Egy táskában talált madzag segítségével rögzítettem a követ a kitört bambuszhoz.
*Krrr*
- Kuss már! - ordítottam fel, a hasamra célozva.
Kiáltásomat egy maki kacagó hangja követte, az egyik fa ágáról.
- Nem neked! - néztem dühösen a kisállatra.
A kíváncsi szempár továbbra is engem kémlelt, értetlenül.
- Ne nézz ilyen szánalmasan! - rivalltam rá az IQ-ban alacsony állatra. - Van neked jobb dolgod is.
Ezen a szigeten van diliház? Mert nekem sürgősen kellene egy doki vagy minimum egy ördögűző. Egyáltalán nem néznének hülyének. Az összeszerelt, kötözött "szerzeményemmel" indultam meg a tengerpart sziklás övezetéhez. Ott láttam némileg sok halat a sekély vízben, ami most épp kapóra is jön, mivel nem igazán szeretnék úszni.

***

- Francba! - üvöltök már ötödjére.
Nem véletlenül, hisz eddig összesen egy halat sikerült fognom, azt is úgy, hogy majdnem a lábamba szúrtam a hülye botot ezzel átszúrva a tehetetlenül arra úszkáló halat is.
De hamarosan nem lesz mit ennem, hisz ha tovább hangoskodok nem marad itt több hal.
- Ilyen nincs! - csapok idegesen a vízbe, aminek hatására az összes hal elmenekül az adott helyről.
Inkább éhen halok. Semmi kedvem nincs itt kínlódni a rohadt halakkal, ráadásul ilyen ingerült állapotban.
Egy újabb szúrás, ami végre nem a homokba süpped, hanem egy élénken ficánkoló halat szúr át. Elégedetten emelem ki a halat, aminek életjelei kezdenek alább csillapodni. Megmenekültem! Végre csillapíthatom a fokozhatatlan étvágyamat.
Határozott léptekkel indultam meg az ideiglenes táborhelyem, ahová már összeszedtem egy kupac fát a tűzhöz. Csak nem fogom nyersen megenni, ennyire higiénikus azért csak vagyok...
A talált bicskával felhasítom a hal hasát.
Apával régen sokat horgásztunk. Régi szép emlékek. Nem is értem miért, de kiskoromba eléggé fiús alkat voltam, és jobban érdekeltek a fiús dolgok. Talán azért mert ennyire apás lány voltam? Szerencsére a válás nem viselt meg annyira, mint vártam. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, de persze kívülre mindig a szokásos semleges arcomat mutattam. Bánatomat mindig magamba őröltem.
Fintorogva kaparom ki a belső szerveket, és dobom arrébb a kés segítségével. Abban a pillanatban le is csap rá pár sirály, akik már egy ideje felettem köröztek, bizonyára hogy megkaparintsák a legfinomabb falatokat. Számukra finomakat.
A "kibelezett" halakat egy vékonyabb ágra feltűzve tettem a fakupac fölé. A zsebemből előkotortam az öngyújtót, majd pár pillanat múlva már csak az árnyékba húzódva figyeltem a tűz lobogását. A nap magasan süt le, hisz dél körül járhat az idő. Ez a legmelegebb időszak, így nem kellett sokat kínlódnom a tűz felélesztésével.
A halvadászáshoz használt hegyes kővel, egy mellettem kidőlt fába, véstem két csíkot.
Két napja vagyok itt. Csak két napja rohadok itt ezen a hülye szigeten, és már sikerült alkalmazkodnom. Természetesen a honvágy még mindig uralkodik az elmém felett, de egyben örülök is annak, hogy viszonylag hamar alkalmazkodtam az itteni szélsőségek ellen.
Vajon anya büszke lenne rám? Vajon túlélte? És vajon láthatom még valaha őt?
Hasonló és még hasonlóbb gondolatokkal kémleltem az élénk tüzet, ahogy az enyhe kellemes szél hatására vígan játszadozik a színekkel.

***

A nap a sziget túloldalán már elérte a tenger horizontját, és nem telik bele pár percbe, míg az alá bukik. Addig is gyönyörű lila és rózsaszín árnyalatokkal ruházza fel a felhőket, és az eget.
A napfelkelte és a naplemente. Ez az a két dolog, amit elviselhetőnek találok a szigetben. A városban a nagy felhőkarcolók miatt se a napfelkeltét, se a naplementét nem láthattam. Soha, 16 év alatt, amíg abban a mocsokban nőttem fel.
Egy enyhén piszkos takarót magamra borítva álltam föl. Az idő kezdett hűvösebb lenni, de a tűz nem nyújtott elég mesterséges meleget. A sziget „belseje” felé fordultam. Pontosabban a sziklaszirt felé.
Holnap megmászom. Hátha találok valami használhatót ott. Ha nem is találok ott semmit, akkor legalább szétnézhetek, hogy körülbelül mekkora is ez a sziget. Mert eddig nem sok tapasztalattal rendelkezek, de ha már a látótávolságomon kívül esik a túlsó part, akkor eléggé nagy szigetről beszélünk. És én egyedül vagyok ezen a veszélyekkel teli, feltérképezhetetlenül nagy térképen.
Félek. De nem a vadállatoktól, vagy a sötéttől. Hanem a magánytól. Most lehet azzal jönni, hogy a városi lányok nem szoktak hozzá a magányos életformához, hisz igaz. Mindig társaságban voltam, és mindig én voltam a középpontban. És először megízlelni a magányt, nagyon keserű. Nem tudom, hogy mennyi idő lesz feldolgozni, de a túléléshez ez is szükséges lesz. Ahogyan anya elvesztését is muszáj lesz feldolgoznom.
„Vajon láthatom még őt valaha?”
Gondolatokban úszkálva dőltem vissza a pót ágyamba, és sátramba. Oldalt feküdve, a foltos pokrócba bugyolálva kémleltem a tűzet. Olyan nyugalmas. A láng játéka és szín kavalkádja nyugtató érzéssel tölt el. Behunyom a szemem, és próbálok nem koncentrálni anyára.
A közeli fa ágára egy nagyobb papagáj száll. Pihenteti hangszálait, várva a megfelelő pillanatra. Majd hirtelen őrült rikácsolásba kezd.
- Oh, hogy rohadnál ketté. – kelek fel idegesen, a szürkületben motoszkálva. – Hol van egy kő?
A madár még mindig nem kívánkozott abbahagyni esti szerenádját a holdnak, ezzel tovább feszegetve a határaimat.
- Szét foglak cseszni egy kővel! – kutakodok a dühtől forró fejjel a homokban, mire végre találok egy viszonylag nehéz tárgyat. Az enyhe sötétben nem igazán kivehető az alakja, de legalább nehéz.
Teljes erőből a hang irányába dobom, mire a tollas barátom nagy szárnycsapásokkal menekül el.
Végre… Megint csend…
Alig, hogy visszafeküdtem az elcsórt hálózsákba, szeretett madárkám tovább kívánt virrasztani.
Idegesen pattantak ki a szemeim.
Esküszöm, hogy holnap ő lesz a reggelim. Nem ettem eddig a csirkén és a kacskán kívül más madarat, de mivel trópuson vagyok muszáj trópusiként is étkeznem, szóval… Életmód váltás következik. Holnaptól.
Mintha a tollas meghallotta volna a gondolataimat, abbahagyta a rikácsolást. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Csend. Oh, hogy én mennyire is vágyok a csendre. Remélem addig kussban marad, amíg el nem alszok. Anya…
És anya volt az utolsó gondolatom, mielőtt álomba merültem volna.