1. nap

Honvágy? Beletörődés?

Sötétség. Felemészt a teljes sötétség. Csak a sirályok jajveszékelő károgását hallom. Ehhez társul a hullámok jellegzetes csobogása, ahogy a partot mossák. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Gyenge vagyok, nincs akaraterőm. Mitől lettem ilyen gyenge? Mi történhetett?  A nap forró sugarai égetik a hátam. 

Mi... történt? Emlékszem, hogy egy hajón voltam. Viharba keveredtünk. Mennydörgés, villámlás. 

Kétségbeesetten markoltam a homokba. Homok? Honnan? 

Végre méltóztattam kinyitni szemeimet. Hunyorognom kellett az erős napfény miatt. 

Hol vagyok?

Lassan pásztáztam szét a tengerpartot. Homok. A partot homok fedi végig a tenger mellett. Beljebb erdős és sziklás rész található, ahonnan a távolban egy nagyobb sziklaszirt emelkedik ki. Tovább nem látok el, a fák túl magasak ahhoz, hogy bármit is lássak.

H-hol vagyok? Anya!? 

Hihetetlen gyorsasággal ugrottam fel állásba az eddigi fekvő helyzetemből. 

- Anya! - kiabáltam, ordítottam. Hangom egyedül visszhangzott  a napsütésben. 

- Anyaaa! - kiabáltam erőteljesebben, de a válasz még mindig nem érkezett. 

Hisz miért is érkezne. Mindenre emlékszem.

Kétségbeesetten markoltam anya pulóverébe, mikor egy nagyobb széllökés érte a hajó oldalát. Felborultunk. Eszméletlen voltam. 

E-egyedül vagyok? Anya... vajon túlélte? Nem akarok egyedül maradni, nem akarok magányos lenni.

A tenger végtelen horizontjába meredtem, de még egy halvány alakot se láttam. Nem hogy még hajót. 

V-valaki. Valaki segítsen. 

Remegni kezdtem. Teljesen magamra vagyok utalva, most már tényleg. Itt fogok meghalni ezen a rohadt szigeten?

Remegve rogytam össze, és a perzselő homokra estem. De ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy a talaj égeti a bőröm. Sokkal fájdalmasabb volt az egyedüllét. 

Félek. Egyedül félek. 

Remegve markoltam a mellettem elterülő homokba. Hogyan élhetném túl? 

Már a sírás szélén állva, térdeltem föl. Visszaszorítottam magamba a sírást és fölálltam. Elindultam a partvonalon, nézelődve, bármilyen életjelet adó lélek után kutakodva. 

Csak kell itt lennie valakinek. Nincs olyan, hogy csak én éltem túl. Nem hiszem el. Anya... 

Mi lett a hajó többi utasával? 

Gondolatokkal hemzsegő fejjel lépkedtem a meleg homokban. Talpamat bőven elnyelte a homokos talaj. 

- Miért nincs rajtam cipő? - néztem érdeklődve a lábamra, feltéve ezt az egyszerű kérdést, igazából csak magamnak. A francba már!

A további útnak morgolódva és magamban zsörtölődve indultam neki. 

Nagyszerű. Inkább fulladtam volna meg a romok között. De még annak is jobban örültem volna, ha egy nagy fadarab keresztbe szúr át, és akkor nem kellene itt baktatnom a forróságba. 

Kezemmel egy könnyed mozdulattal töröltem le az eddig összegyűlt izzadságot. Csuklómról levettem az eddig kitartó hajgumit, ami mostantól a hajamat fogja összetartani, és biztonságot nyújtani a meleg elől. Miközben felgumiztam a hosszú loboncom, a hajóroncsok között akrobatikáztam, amiket bizonyára a víz sodort partra. Nem egy bőrönd is szerepelt a listán. Elég nagy bőröndök, és bár csurom vizesek, biztos találok bennük valami használhatót. 

A legelső egy aranyos, barna alapon kék pöttyös, táska volt. Biztos, hogy lány a gazdája. Nem csak a külseje miatt, hanem a benne rejlő ruhák is erre utalnak, a tömérdek mennyiségű tisztálkodó szerről nem is beszélve. 

A következő táska férfié lehetett, az XXL-es ruhákról utalva. 

Turkálva haladtam végig a partvonalon, egyre több használható dolgot összegyűjtve. Már-már felcsillant bennem a remény, hogy valahogy túlélhetem ezen az átkozott szigeten. De valahogy a gondolat, hogy mi lehet anyával vagy, hogy tényleg én vagyok-e az egyedüli, aki túlélhette a katasztrófát, mindig lelombozott. 

Eleve, mégis hogy a csudába tudnék élni egy lakatlan szigeten? Ilyet még a legvadabb álmaimban se láttam. 

De honnan feltételezem, hogy lakatlan a sziget? Igaz, hogy senki nem válaszolt a kiáltásaimra, de attól még lehet valaki más is a szigeten. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem az egész területét. Egyáltalán, hány óra lehet? 

  

                                                                             ***

A levegő lehűléséhez közeledve, ledobtam egy kupacba az összes bőröndöt és cuccot, amit eddig összekeresgéltem. Remek! Most kéne valami, ahol alszok. Sátor? Én állítsak sátrat? Hogy is csinálta Bear Grylls? 

Lehet, hogy elalszok én a földön is hálózsákban.  De azért csak kéne valami a fejem fölé is, ha esik az eső. 

Hirtelen felindulásból kezdtem el kutakodni a bőröndökben. 

Kell itt lennie sátornak. Legalábbis anya velem bepakoltatott egyet a "biztonság kedvéért", hátha.

Csak mi vagyunk ilyen pesszimisták? 

Tádám! Találtam! Úgy látszik mások is szeretnék a biztosra menni. Jó tudni, hogy nem csak az én anyám nevelt így. 

A sátor sikeres felállítása után, egy madzagot felkötve két fa közé kezdtem el kiteregetni a vizes ruhákat, amiket találtam. 

Gondolkodva néztem szét magamon.

- Nem! Ennyire szemérmetlen nem leszek! Akkor sem ha vizes maradok...

Logikus, magamba beszélek. Vagy a semmibe. A magánytól skizofrén leszek. 

Elégedetten néztem szét a kis "lakásomon". Miért önt el a boldogság és a büszkeség? Szomorúnak és összetörtnek kéne lennem a történtek miatt. Talán... beletörődtem volna?

Én nem akarok itt élni. Haza akarok menni. Iskolába járni és a barátaimmal összejárni délutánonként a fagyizóba. Meg akarom látogatni a nagymamám. Dolgozatot akarok írni matekból, és puskázni akarok a barátnőm segítségével. Vidámparkba is akartam menni a szünetben. Szórakozni, bulizni és szenvedélyesen csókolózni a holdfény alatt. Élni akarok. De nem egy ilyen helyen, mindentől és mindenkitől elzárva. 

Újból remegni kezdtem, de nem a kellemes hűvös szellő miatt. Mi ez az érzés? Szívbemarkoló és keserű. Honvágy. Hiányzik az élet a nagyvárosban, bármennyire is utáltam. 

Nem akarok egy ilyen szigeten megrohadni!

                                                                             ***

Este van. És rettentően hideg. Bezzeg nappal majdnem meggyúltam. Utálom ezt a hülye időjárást, utálom a trópusi szigeteket és utálom ezt a szigetet. 

A talált hálózsákot szorosabban húztam magamra, miközben összekuporodtam. 

Vajon anya hogy van? 

A hold halvány fénye némi természetes fényt ad a tengerpartnak. A környék fái veszedelmesen magasodnak a sátor fölé, árnyékukat a sátor fedelére vetik. Néha egy-egy madár rikkan fel az erdő mélyéről, amit buzgó motoszkálás követ. Hatalmas ez a sziget. Tele élettel. Muszáj lesz alkalmazkodnom. 

Nem tudok aludni. Hisz miért is tudnék. Ismeretlen környezet, ismeretlen vidék. Egyáltalán a gondolataim sem engednek álomba zuhanni, szóval képtelenség lenne ezzel próbálkoznom is. Túl akarom élni, de egyszerre azt is kívánom, hogy bárcsak meghaltam volna. Furcsa érzés. 

Lehunytam a szemem, hátha sikerül elaludnom. De egy újabb madár repül el a sátor fölött, kiáltása visszhangzik az erdőben. Ijedten markolok a zsákmányolt takaróba. Mozgalmas és álmatlan éjszakám lesz.