5. nap

A vihar

- Sam! Már megint miben ügyködsz? - ért a hátam mögé anya, hangja hallatára megrezzentem.
- Meglepetés, ne leskelődj! - takartam el gyorsan az edényt és a benne lévő masszát, amivel eddig kínlódtam.
- Hmm... - tette csípőre a kezét anya. - De nehogy nekem itt rendetlenséget csinálj! Tegnap takarítottam! - nézi műveletemet szúrós szemekkel.
- Nem lesz baj! - mondtam neki, nagy vigyorral a számon.

Egy hideg vízcsepp csöppent az orromra, majd végigfolyt az arcomon. Ez a hideg vízcsepp ébresztett fel a mézes-mázos álmomból. Bárcsak tovább maradtam volna ebben a varázslatos világban...
De vár rám a valóság, a bezártság, és az egyedüllét.
Morcosan és persze álmosan dörzsöltem meg szemeimet, ahogyan felültem. Nem is értem, hogy miért vagyok álmos, amikor több mint 12 órát aludtam. Mint egy csecsemő. Ez a sziget kezd leépíteni agyilag.
Hideg vízcseppek sorozata esett rá a fejemre, mire megborzongtam.
- Víz?! Honnan? - néztem fel a sátor tetejére.
Kezemmel is megfogtam és érezhetően vizes volt. Meglepődve húztam fel a cipzárt.
A pálmafák ide-oda hajladoztak, a szél tépte leveleiket. A madarak is kétségbeesetten próbáltak menedéket keresni a vihar ellen. A hullámok fel-fel kapták a partra mosott hínárt, és a habzó hullámok segítségével egyre beljebb és beljebb sodorták a tenger felé a zöld növényeket.
- Vihar?! - akadtam ki, hisz kilépve kis híján engem is elfújt a szél. A sátort elemezve pedig nem éppen jól áll a szénám. Annyi víz gyűlt már össze a tetején, hogy félő hamarosan beszakad.
A közelben nincsen vihar ellen védett hely. Egyetlen reménysugaram a sziklaszirt lenne, ha barlang vagy nekem még egy rókalyuk is megfelelne, ha lenne rajta, de semmi. Sík egyenes. De ekkor az eszembe jutott...a tegnapi ház.
- Nem, nem nem, ki van csukva, hogy én még egyszer oda menjek! - ráztam a fejem tiltakozón, miközben a szél által elhordott ruhákat szedtem föl a vizes homokból.
Viszont tervemet azonnal módosítottam is, amint biztonságosan is felszerelt sátramat a szél könnyelműen is 5 méterrel arrébb rakta. Minden erőfeszítés nélkül. Kidülledt szemeimhez még a ruhák elejtése is hozzájárult.
Hihetetlen gyorsasággal kaptam fel minden ruhámat, minden párnámat és hálózsákomat, és lehetőleg még annyi bőröndöt, ami még a kezembe fért, és nagy iramban kezdtem el az erdő belseje felé futni.
Az ember arra számítana, hogy a tengerparton sokkal nagyobb és pusztítóbb a szél, de még én is meglepődtem, hogy rendesen másik irányba terelt a szél, és majdnem az egyik bokorban kötöttem ki, ahogyan a fa felé tartottam. A vihar csak erősebb lett, ahogyan telik az idő. Bár még mindig nem rosszabb, mint akkor volt...Anya...
Végre elérek a nagy fához, már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem út közben. Zöld ágait veri a szél és az eső. Szinte egy ritmusra hajladoznak az összes erdei fával, amik körbeveszik a méltóságteljes fásszárút.
Mielőtt még jobban megáznék gyorsan a menedékhelyem felé futok, és csak reménykedni tudok abban, hogy lakói nem pont most húzódnak meg alatta.
- Csak ne egyenek meg, csak ne egyenek meg! - hajtogattam magamban, miközben kinyitottam a rozoga faajtót.
Félve, leginkább egy apró nyúlhoz hasonlóan, néztem szét a kis helyen.
Üres. Egy árva lélek sincs itt. Úgy látszik narancsbarna haverjaim ma nem itt szándékoztak átvészelni a vihart.
A legközelebbi, és persze a legtisztábbnak tűnő szobába pakoltam le a pillanat hevében felkapott cókmókot.
A padló fából készült, ahogyan a falak is. Az ajtót leginkább fenyőnek mondanám. Üveg nem volt az ablakokon, csupán csak két kis ajtócska, amit persze zárni is lehet, hogy kirekesszük mindazt, amit jobb ha kint látunk. A szél most épp az ellenkezőjét tette, nem igazán engedte, hogy normálisan bezárhassam az ablakokat, kedvére tépte a bambusz készítményeket.
Mi lesz, ha ez a viskó rám szakad? Lehet, hogy nem éppen a legjobb ötlet itt meghúzódni?
A biztonság kedvéért még pár bőrönddel is eltorlaszoltam az ajtót, nehogy a nap folyamán emlősbarátaim betérjenek.
Miután nagyjából kicsavartam a vizet a hajamból, kicsit jobban szétnéztem a 3 szobás kunyhóban.
*Krrr*
Hisz nincs is jobb annál, hogy az ember egy hamarosan összedőlni készülő bambuszkunyhóban van, éhes gyomorral, és csurom vizesen.
Gondolataimat az éhségről próbáltam elnyomni azzal, hogy a viskó falait vizslattam. Bár a kúszónövények nem csak kívülről lepték be a házat, még pár helyen a falon is áttörtek.
Lakályos, azért mégiscsak sokkal jobb lenne egy ilyen helyen aludni, mint a védtelen tengerparton. főleg amióta az a nagy állat felbukkant arra fele. Lehet, hogy majd a vihar után az összes talált bőröndömet át kéne hoznom és véglegesen is ide beköltözni. Házvédőnek felfogadom a 3 emlőst, ha csak nem esznek meg. Kicsikét kidíszítem virágokkal és növényekkel, pont úgy mint otthon a szobámat. Ha már nem tudok hogy máshogy visszaemlékezni a régi időkre.
Mikor anya minden szó nélkül bejött a szobámba, mert érezte, hogy valami nincs rendben velem. Mikor a barátaimmal tanulós délutánt tartottunk de a sok hülyeségnek köszönhetően szinte semmit sem tanultunk. Az első pizsama partim, mikor anya az ágyamba vitte a reggelit szülinapom alkalmából. Minden apró töredék a városi életből fontos számomra. Erősebbé teszi bennem az élni akarást, és azt, hogy minden áron kijussak erről a szigetről.

Már csak egy kérdés maradt válaszolatlanul a fejemben. Ha egyedül vagyok...akkor ki építette ezt a viskót?

***

A szél egy nagyobb lökéssel kis híján kitörte az egyik ablakajtót. Nagy hanggal csapódott a fakészítmény a ház oldalának. A hang hatására villámként nyíltak ki a szemeim, akár egy szurikátának, aki épp veszélyt észlelt.
- Elaludtam volna? - kérdezem magamtól az elkerülhetetlent, hiszen ha a földön fekszek, és álmos vagyok, akkor nagy a valószínűsége, hogy elaludtam.
A szememet dörzsölgetve, kissé nehézkesen álltam fel, és az egyik ablakhoz baktattam.
- Csak nem akar enyhülni a vihar... - sóhajtottam fel, majd a ruháimhoz léptem.
- Eh...? - dermedtem meg a mozdulat közben, szemeim kikerekednek.
Egy apró macskaféleség, amit leginkább egy párduchoz hasonló foltok tarkítottak, épp a tiszta ruhák között turkált, egészen addig amíg észre nem vett. Ő is épp ugyanolyan rémült fejet vágott, mint én csak neki százszor aranyosabban állt, mint nekem.
- E-Ez... - hebegtem. Nem igazán tudtam mit hozzászólni.
A kis párduckölyök arca rögtön agresszív módba kapcsol, és morogva kezd el hátrálni.
- Úristen, de aranyos vaaagy!~ - vonyítottam föl, habzószájas fangörcsöt kapva az apróságtól.
Gratulálok Sam! Egy ragadozótól nem félsz, de 3 emlős pedig elijeszt.
Pár lépést közeledtem felé, de úgy látszik nem kellett volna. A vészjelzők automatikusan bekapcsoltak az agyában, és menekülő üzemmódba állva próbált kijutni az ablakon, ahol valószínűleg bejött. Fújt és morgott rám, mint ismeretlen ragadozóra, de valahogy a menekülési terve nem akart összejönni. Eközben én csak a táskákhoz léptem, majd leguggoltam az állattal szemben.
- Éhes vagy? - kérdeztem tőle, mintha annyira értené. A kölyök válaszképp csak morgott, majd még egyszer megpróbált az ablakra ugrani, de kicsi karmai visszacsúszásra késztették.
Miért nem támad? Ha ennyire fél tőlem, ráadásul még be is van zárva, mivel kijutni nem nagyon tud, miért nem támad meg?
- Nem igazán tudsz mit kezdeni a helyzettel, mi? - mosolyogtam a macskára, aki nagy zöld szemekkel figyelt.
- Várj, hátha találok valami ehetőt valamelyik táskában. - kezdtem el kutakodni a random összekapott bőröndökben.
A kis párduc először csak bizonytalanul figyelt, majd belátva, hogy a meneküléssel nem sokat ér el, velem szemben ült le.
A végén már fejjel lefelé lógattam a táskákat, hátha legalább valami keksz maradvány esne ki belőle, de semmi. Az elhozott táskákban semmi élelem nem volt.
- Fukar utasok. Mindent felzabáltak. - tettem keresztbe a kezem, durcásan.
*Krrr*
- Istenem... - sóhajtottam miközben a hasamat fogtam. Ez az első napom, hogy nem eszek semmit, amióta itt vagyok.
*Krrr*
Korgáshoz hasonló hangot hallva, a kölyökpárducra néztem. Bizonytalanul nézett rám, kaja reményében. De mivel látta üres kezeimet, inkább a meneküléssel próbálkozott meg újra. Azzal még mindig többre megy, mint hogyha tőlem vár csodát.
- Nagyon bizakodó vagy, mi? - néztem rá sunyin.
Nem igazán válaszolt, hisz nem is vártam tőle konkrét válaszra, csak fafejűen próbálkozott az ablak megmászásával. Kicsiny karmai viszont sosem tartották meg, így mindig a földre pottyant.
- Segítsek? - álltam föl, és közelebb léptem hozzá.
Viszont a kicsike amint észrevette, hogy közeledek veszedelmesen morgott, és fújt, fogait villogtatva.
- Jó, akkor csináld magad. - tettem fel a két kezemet, jelezve, hogy nem támadok.
Párduchaverom válaszul csak morgott, majd egy tőlem távolabbi ablak megmászásával próbálkozott.
Nagyon nem szívlel engem, mi?
Nem csodálom, hisz még idegen vagyok a számára. Pedig még nem is nézek ki ijesztőnek, nem úgy mint ő! Talán ha adnék neki valami ehetőt...megbékélne velem. Hisz jobb a béke, mint a harag, nem?
- Elmegyek! - álltam fel,  a hirtelen ötlettől vezérelve. Barátom csak kíváncsian nézett utánam.
- Hozok valami ehetőt a tengerparti bőröndökből. - határoztam el magam, hisz nem csak neki akarok valami ehetőt összedobni, hanem magamnak is kéne valami, ha nem akarok éhen halni.
- Te addig maradj itt! - utasítottam a macskának, majd odébb toltam a barikádot az ajtó elől.
Kiléptem a viharba. A hideg szél szinte azonnal megcsapta a még nedves hajtincseimet, újból eláztatva engem.
Ha most nem fázok meg, akkor soha. Pedig nekem igazán erős immunrendszerem van.
Veszettül rohantam át a susnyáson, hogy minél előbb odaérjek a partra, és bőröndökkel telt kezekkel induljak vissza.
Viszont, amint kiértem, a látvány miatt majdnem a földre rogytam.
A sátramat, amiben éjszakánként aludtam, a szél széttépte, pár bőrönd pedig már rég a tengervízben himbálózott. Ami még menthető volt, azt gyorsan felkaptam, és rohantam is vissza vele. Nincs időm álmélkodni, és szörnyülködni a látványban. Főleg nem ekkora viharban.
- Legalább már megvan az új otthonom. - mondtam magamnak, zihálva.
Igen Sam, igazad van. Legfeljebb akkor, ha az emlősbarátaid nem lakoltatnak ki.
Csurom vizesen, remegve a hidegtől, toppantam be a fakunyhóba. A cuccokat mind egy szobába dobtam le, bár azokból is csöpögött a víz.
- Hol vagy, kölyök? - néztem szét tanácstalanul, eközben a hajamat törülközővel szárítva.
- Eddig tartott a barátság, mi?
Nem igazán számítottam másra. Amint lehetősége van arra, hogy meglépjen ki is használja.
Hirtelen, olyan magányosnak érzem magam. Nem kellett volna annyira beleélnem magam, hogy összebarátkozzak egy szigetlakóval, aki igazából csak élelmet keresett. Bár fáj, de már megszoktam, hogy valószínűleg egyedül vagyok ezen a szigeten.
Az egyik táskából előfagyasztott szendvicset halászok elő, ami valószínűleg még jó lehet, így ezzel is beérem. Nem luxusétel, de még mindig több mint a semmi.
Minden falat lenyelése nehezemre esik. Újból előtör belőlem a honvágy, és az anyukám iránti kötődésem, ami előcsalogatja a könnyeimet is.
Miért én? Miért pont én?

***

Estére legalább már eláll az eső, és a vihar is odébb vonul. A szél is elcsendesedik, és a tenger viaskodó és csapkodó hullámait sem lehet már hallani. Csak a tücskök muzsikáját, szárnyak verdesését, és ahogyan pár-pár állat elbújik a bokor homályában.
Bár rettenetesen félek, és fázok, nem merek odamenni az ablakhoz, hogy becsukjam. Valahogy nem érzem magam biztonságban, ebben a nagy térben, teljesen egyedül, és teljesen sötétben. Egyre csak az ablakot figyelem, várva, hogy bármelyik pillanatban bekukkanthatnak drága emlősbarátaim, és készen álljak a harcra. De ez még egy jó ideig nem történik meg.
Kezemet dörzsölgetve próbálom magam melegíteni és elaludni.
Bizonytalanságot, félelmet, de egyben nyugalmat is érzek, ami eléggé komplikált. Végre valahára már nem hallom a benga ragadozót, ahogyan vadászik és becserkészi zsákmányait, így valamelyképp nyugodtabb vagyok. Itt isten bizonnyal nem talál rám.
Meleg párát lehelek kezeimre, majd összedörzsölöm őket, és az arcomra teszem.
Olyan kellemes meleg...
Egy apró rezzenést hallok, de már nem nyitom ki a szemem. Csak élvezem, hogy furcsa mód felmelegedek, és a testem elernyed. Mély álomba zuhanok. 

4. nap

Víz alá bukva

Az ég legalja már felvette a nap narancssárga árnyalatait, de a víz még mindig sötéten csillogott, így a horizonttal ellentétet húzva.
Korán lehet, hisz még a nap sem kelt fel. Este se aludtam valami sokat. A halálfélelmem mindig az elmémben kergetőzött, ahányszor az a benga állat a sátram közelében ejtett vadat, ezzel szerintem hadat üzenve nekem. Ösztönből remegtem meg, és már reflexszerűen húztam magamra a takarót. Egyre jobban azt kántálva magamban, hogy:"Oké, mi most meghalunk, nagyon meghalunk, mert az a dög most kint portyázik és arra vár, hogy mikor dugom ki azt a helyes kis fejem."
Szóval, igen. Tartalmasan is tartalmas éjszakám volt, szinte pár órás alvással. Viszont az már haladás, hogy nem folyton anya és a túlélés gondolata volt a fejemben.
Fáradtan és hosszan elnyújtózva léptem ki a sátorból. 4 napos kócos hajjal és zombi szemekkel meredtem a horizontra, aminek az alján már megjelentek az apró sugárnyalábok. Megvakarva a fejemet léptem a kidőlt fa mellé, amibe egy újabb csíkot véstem az előző három mellé. Négy nap. Még csak négy napja vagyok itt. Tiszta büszke vagyok magamra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar túl teszek a "rettentően magányos vagyok" helyzeten, kisebb zökkenőkkel bár, de már jó úton vagyok. Igaz, hogy anya esetleges halálán még mindig nem léptem túl, de ezt nem is várom el magamtól.
Egy újabb nyújtózkodás keretében léptem a kiteregetett ruhák mellé, amik meglepően most a homokban voltak, és nem ott ahol hagytam őket.
- Azok a hálátlan kis szarosok. - motyogtam, a makikra utalva.
Zsörtölődve vettem föl a ruhadarabokat, majd újból kikötve a kötelet, kiteregettem őket. Hisz még mindig volt olyan póló, ami még a 4. napon is vizes volt.
Egy kissé lányos darabot kiválasztva, lila ujjatlan és világoszöld rövidnadrág, a sziklás lagúna felé tartottam, fürdési szándékokkal. Ilyenkor még nem lehet olyan meleg a víz, mint nappal, hisz még javában hajnal lehet.
És tényleg. Először a lábammal tesztelve a víz optimális hőmérsékletét, nem meglepődve tapasztaltam, hogy langyos volt, és korántsem annyira meleg mint tegnap délben.
A ruhákat az egyik sziklára kitéve, kényelmesen levettem a tegnapi ruháimat. Felfrissülve csobbantam nagyot a vízben, miközben nekifutásból az egyik sziklát kiszemelve a sötétkék vízbe ugrottam. Szinte azonnal felröppent az a két vagy három madár a mellettem lévő pálmafáról, amik eddig galádul kukkoltak.
Nagyot sóhajtva vettem ki a bátor és kitartó hajgumit a hajamból, a csuklómra téve. Majd egy nagy levegőt véve a víz alá buktam. A hajam a merülési útvonalamat követve lebegett lágyan a vízben. Majd mikor elértem egy kiálló sziklát a homok aljáról, lábammal elrugaszkodva jelentem meg újra a víz felszínén. Egy nagy levegőt szippantva ismételtem meg ezt a folyamatot még egyszer.
Kellemes. Minta az otthoni kádban lennék, nagyobb verzióban. De ez még mindig sokkal jobb, mint az a kicsi kád az apartmanunkban.
Testemet elengedve, hagytam hogy a víz szép lassan a felszín felé vigyen. Elernyedve lebegtem a narancssárga és sötétkék árnyalatokban úszkáló lagúnában. Pehelyként emelkedtem fel levegőért. Talán nem is olyan szörnyű ez a sziget?
Miután kiúszkáltam magam, és felvettem az aznapi ruháimat is, megpróbáltam újból összebarátkozni a bottal, amivel azt a két szépséges halat fogtam. Először is, imádkoztam azért, hogy ne szúrjam a lábamba még véletlenül se. Másodszor azért imádkoztam, hogy ne ijesszem el az összes halat a folytonos káromkodásommal, és legalább egy halat tudjak vele fogni, hogy ne haljak éhen.
A veszedelmes bottal, vérben úszó szemekkel közelítettem a megszokott "horgászhelyemhez".
- Heh, most végetek. - kuncogtam ördögien. A mit sem sejtő halak, csak továbbra is a sekély vízben úszkáltak, élvezve a hajnali hangulatot, és kellemes langyos tengeri vizet.
Viszont amikor víz fodrozódik, a bot pedig a homokba süpped, ezzel minden lehető halat elkergetve, kezdek rájönni, hogy talán még sem a legjobb ötlet minden nap halat enni, és életem hátralévő részében is halat enni...

***

- Rohadt növények! - próbálok nem kiabálni, és a lehető leghalkabban eltüntetni az utamban lévő összes növényt.
Horgászatom sikerrel járt. Kezdek fejlődni, hisz ma összesen 3 halat sikerült becserkésznem, ami már számomra tudomány.
Épp egy ismeretlen ösvényen haladok befelé az erdőbe. Ami igazából lehet, hogy nem is ösvény, hanem a tegnap esti vadállat által kitaposott út.
Első tervem, vizet merni a patakból. Mert az addig oké, hogy van mit ennem, de hogy közben kiszáradok, főleg ekkora hőségben, az fix. Művészetemet a "keressünk a bőröndökben használható dolgokat!" kategóriára is kiterjesztettem, így nem hiába ha találtam egy teljesen üres kulacsot, az egyik igényes táskában. Azért még háromszor kimosom előtte, mielőtt még használatom alá venném...
Második program, az erdő felfedezése. Ha eddig csak a sziklaszirtig is, de tudom az utat, akkor a biztonság kedvéért hoztam papírt, ceruzát, és feltérképezem a környéket. Biztos, hogy még hasznomra válhat.
Hogy honnan találtam papírt meg ceruzát? Valami művész táskából, és bőven van ott még festék, papír, ceruza, ahonnan ez jött.
A papírt és a ceruzát a rövidnadrág oldalzsebébe csúsztattam, a kulcsot pedig elővettem, hisz végre kiértem a tisztásra. Amint kiléptem a zöld pázsitra, valami pici, szőrös állativadék bessurrant a bokorba, nehogy felfaljam. Köszi, de haldiétán vagyok!
A víz tiszta volt, még a mohás köveket is lehetett látni az alján. Lassan csobogott le a tenger felé, s ahol a kicsi tisztás véget ér, egy nagy bokorral egyetemben tűnik el az erdőben, útját tovább folytatva. Annyira tiszta, hogy szinte kristályként csillan meg rajta a napfény.
A víz széléhez guggolok, és alaposan kimosom a hideg vízzel a kulacsot. Majd mikor az alapvető tisztítási műveleteket elvégeztem, teletöltöttem friss és tiszta vízzel.
- Hmm...Rosszabbra számítottam. - állapítottam meg, pár korty után.
Szétnéztem, ülésre alkalmas helyet keresve. A szemem egy nagy, viszonylag kényelmesnek látszó kövön akadt meg.
- Az ilyen helyzetekben visszakívánom a puha kanapékat. - ültem le rá, fájdalmasan.
Elővettem a papírt, és a ceruzát, és bőszen rajzolgatni kezdtem.
Ha nem is részletesen, de vázlatszerűen felrajzoltam az eddigi környéket, amit ismerek. A táborozási hely, a lagúna, a patakhoz vezető ösvény és a sziklaszírt. A többi helyhez egy "felfedezetlen" jelzőt tettem.
Visszahajtottam az eredeti állapotába a papírt, hogy a kezemben kényelmesen elférjen.
- Na, akkor lássuk a medvét! - készítettem fel magamat lelkileg egy nagy túrára.
Mondatom hallatára, pár madár felröppent a legközelebbi pálmafáról, biztonságos menedéket nézve előlem. Be kell valljam, nem tudhatom magamat a legnormálisabb kategóriába, de hogy még a madarak is félnek tőlem...ahhoz már művészet kell...
Nagyot sóhajtva tértem le az eddigi megszokott útról, teljesen az ellenkező irányba tartva.
Egy rendesen kitaposott ösvény, és rengeteg növény. Úgy látszik ez az út az állatok törzshelye, hisz már nem látszik a zöld fű, az ösvény mellett, csak a poros út.
A környéken a pálmafák kezdenek ritkulni, helyüket átveszik az indás, zárt lombkoronájú és terebélyes fák. Ezzel legalább némileg a hőmérsékletet is lecsökkentve idebent. Szerintem, egyre közelebb járok az erdő belsejéhez...

***

- Azta...rohadt... - esek térdre a kábulattól.
Elképedve rogytam össze egy nagy fa előtt. Az egész sziget szíve előtt.
- Ekkora fát még nem láttam.... - motyogom, és próbálom magam összeszedni, hogy legalább felállni fel tudjak. Közelebb megyek a fához. Gyökerei még 20 méteres körzetben is fel-fel bukkannak a föld alól.
- Ha a fa mellé állok, hangyának tűnök. - állapítottam meg, amint a fa alá értem.
Ámulva néztem fel a lombkoronájára.
Madarak százai röpködtek otthonuk körül, és élvezték a napsütést.
- Vajon hány száz éves lehet már? - simítottam végig érdes kérgén.
Majd hirtelen felindulásból megölelem a fát, arcomat a törzséhez simítva.
Anya régen mondta, hogy ha megölelsz egy fát, az energiával tölt fel. Azóta mindig használom, bár teljes mértékben még sosem vált be, így nem is nagyon hittem neki. De ebben az esetben szinte érzem...ahogyan fokozatosan feltöltődök energiával és egyre éberebb leszek. Anya...
Óvatosan engedem el a fát, mintha egy érzékeny kis cserépedény lenne. Pedig látom, milyen méltóságteljesen emelkedik fel a magasba, zöld koronáját kiterjesztve, minél több napfényt magába szívva. Elképesztő.
Hátrébb lépek pár lépést, majd az egyik nagyobb gyökerénél foglalok helyet a földön. Előveszem a "térképem" és a ceruzám. A pataktól jobbra indultam el, így kimérve egy adott távolságot, ami nem túl nagy, rajzoltam egy fát, "A nagy fa" címmel.
Eddig se voltam valami kreatív, ezután sem fogok nagyon erőlködni.
Miután kiéltem a kreatív vágyaimat felálltam, hogy jobban szétnézzek a környéken. Szemeim egy eléggé lepukkant faházon akadtak meg, a fa másik oldalán, amit eddig a vastag törzs miatt nem vettem észre.
A kúszónövények már a fél oldalát belepték, a ház alaprajza egyszerűnek tűnt, csupán három szobából állt. Legalábbis kívülről annyit látok éppen. Teteje bambusz féléből készülhetett, a falak és az alapja pedig fából.
Egyszerű felépítésű volt, nem igazi luxusház, csak olyan, ahol éppen meg lehet élni.
Gyanútlanul léptem beljebb pár lépést, amikor valami motoszkálást véltem hallani a mellettem lévő szobából. Reflexszerűen arra fordítottam a fejem, de amit láttam... Életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lény, ilyen helyen is előfordulhat.
- Jesszus! - ordítottam fel, kisebb szívrohamot kapva, mikor az emlős érdeklődve közeledett felém pár lépésnyit.
- Ne gyere közelebb! - szegeztem rá a ceruzát. Bár tudom, hogy semmi haszna nem lenne, ha ez a vadállat rám támadna.
Az orangután csak kíváncsian forgatta a szemét, majd velem szemben leült egy helyben. Monoton engem bámulva.
Most szerintem azt gondolhatja, hogy "Ez mekkora egy idióta..." És ezután megy elmesélni a többi élőlénynek is, hogy ki az új szerzemény. Ki zavarta meg a sziget eddigi nyugodt rendjét.
- Jó, most lassan hátrálok. Kérlek ne egyél meg. - mondtam a majomnak. Mintha annyira meg tudna enni! Ez a gondolatmenet nagyon szép volt Sam! A biológia tanárod frászt kapna.
Persze amint pár lépést hátráltam, felállt, és ő is követett.
- Nem! Te ott maradsz szépen... - hadonásztam a ceruzával, mint egy idegbeteg.
De mintha megértett volna újból leült, én pedig az alkalmat kihasználva a fa másik oldaláig futottam.
- Oh, ne máár.. - sóhajtottam idegesen, mikor a fa másik végéből újabb két sárga emlős.
- Szóval ennyire haverok vagytok? - kérdeztem, de úgy látszik csak orangutánul értenek.
- Bocsi, hogyha betörtem az otthonotokba, nem volt szándékos. - vettem fel a védekező pozíciót, miközben lassan megkerültem őket. Szerintem most komplett idiótának néznek, és amint itt hagyom őket hangos nevetésben törnek ki. Az orangutánok tudnak nevetni nem?
- Köszöntem, és további szép napot! - intettem, majd a lehető leggyorsabban el is futottam.
Nem értem, hogy miért félek tőlük. Egyszerűen, nekem ez az egész sziget feeling még új. Az élőlények is ismeretlenek. Talán...egy hónap múlva már megszokom őket, és az egész szigethez is alkalmazkodni fogok. Ha egyáltalán túlélem addig...
A ceruzámat szorosan fogva futottam végig az erdőn, egészen a patakig, és a tisztásig. Három kisebb maki abban a pillanatban ugrott fel a fák ágaira, mikor én lihegve becsörtettem.
Miért futottam el? Hisz nem bántottak volna... Nem értem, hogy miért tartom magam egy nagy búra alatt, ahelyett, hogy nyitott lennék a világra.
A fulladás határán, négykézláb kúsztam a patak mellé, friss vízért. Persze, hogy volt annyi eszem, hogy ott a helyszínen hagytam ijedtemben a kulacsot. Igaz, nem vagyok valami sport ember, bocsássa meg a világ, hogy nem tudok sokáig nagy iramban futni.
Egy könnyed mozdulattal töröltem le a számról az ivás után megmaradt cseppeket, majd felültem.
A hajam csomókba tömörülve, hullámosan hullott rá a vállamra.
- Ilyen az amikor valaki nem fésülködik. - fogtam meg, az egyébként még mindig nedves hajamat.
Nagyot sóhajtva dőltem hátra a puha fűben, az eget kémlelve. Az árnyékban még csak túl lehet élni...itt még az enyhe szellő is hűvösebb, mint alapból a napon. A madarak békésen csiripeltek a pálmafák menedékébe húzódva. A makik épp ebédjüket fogyasztották, narancs és egyéb gyümölcsök formájában.
Olyan kellemes itt, ebben a helyzetben.
Szemeim lassan csukódtak le, az utolsó amit látni véltem, egy színes papagáj volt. Éppen az egyik pálmafa alatt keresett magának ebédre valót.

***

Amilyen lassan le, olyan lassan is nyíltak ki a szemeim. Miután véglegesen is kinyitottam, párat még pislogtam, hogy tényleg felfogja az agyam, amit lát.
- Elaludtam?! - riadtam fel törökülésbe.
Sajogva kaptam a fejemhez, mivel amilyen gyorsan ültem fel, olyan gyorsan is szédültem meg. Nem tanácsos rögtön ébredés után felkelni.
Az ég már felvette narancssárga árnyalatait, ahogyan a nap fokozatosan a horizont alá bukik. A felhők alja viszont már sötétkék volt, a közelgő estét előre jelezve.
- Nem kellett volna ennyit aludnom. - álltam fel remegve.
Nem lehetek ennyire óvatlan. Alighanem a tegnapi vadállat még mindig a környéken portyázik, hisz ha itt talál magának elég táplálékot vissza fog jönni. Én pedig itt alszok nyugisan a földön, bárminek és bárkinek kiszolgáltatva. Még belegondolni is félek, hogy mi történt volna, ha rám talál.
Kómásan vettem fel magam mellől a papírt, és a ceruzát, majd zsebre vágtam. Döcögve bár, de legalább élve indultam el sátram felé.
Hihetetlen meglepetés, hogy a makik ma kivételesen bírtak magukkal, és nem rumliztak szerény hajlékomban. Vagy talán a sok gyümölcs megfeküdte a gyomrukat.
Végül is, nem csodálom, hogy ennyit aludtam. Ha nincs meg a napi 9 órás alvásigényem, akkor félő, hogy napközben bekómálok. Ez így volt suliban is. Emlékszem, hogy egyszer barátnőm ébresztett fel, pont matekdoga közben. Heh... Régi szép emlékek...
Vajon...valamikor. Újra átélhetem ezeket az emlékeket?
Sóhajtva szúrtam nyársra a ma esti haladagomat, majd egy gyufát előhalászva az egyik poggyászból tűzet varázsoltam alá.
A nap már a horizont alá bukott. De a sugarai még mindig fölnyúlnak, hogy egy kis világosságot adjanak a világnak.
Hamarosan beesteledik. A tűz még ég, ezért nem fogok nyafogni az állatok miatt.
- Nyi. - riadtam meg hirtelen, így csak ennyi hang jött ki belőlem. Az állat, amelyik éppen észrevette, hogy figyelem, visszabújt a bokorba, és a gyanús sárga szempár elenyészett a sötétben.
- Vagy talán mégiscsak kéne aggódnom az állatok miatt... - bújtam be a sátorba, de a cipzárt még nem szándékoztam lehúzni. Csak érdeklődve figyeltem a tűz játékát, és megvártam, míg csöndesen elalszik, végleg.
Behúztam a cipzárt, majd egy ösztönös "Jó éjszakát!" után, jobban betakaróztam. Csak miután kimondtam, döbbentem rá, hogy nincs mellettem senki. Teljesen egyedül vagyok, és most konkrétan a madaraknak és az állatoknak kívántam szép álmokat.
- Hiányzik anya... - nyöszörögtem, a takarót egészen a számig húzva.
Viszont nem tudtam tovább fejteni ezt az apró gondolatmenetem, mert a tegnapi "barátocskám" visszatért. Egy madár jajveszékelő kiáltása figyelmeztetett jöttére, de már késő volt. Egy apró állatka épp a szájában lelte halálát, ahogyan a dominánsabb fél, ízesen kiroppantotta a nyakát.
Megremegtem, miközben összekuporodtam a takaró alatt.
Talán...mégiscsak jobb lett volna délután többet aludni. Szerintem... ma is tartalmas éjszakám lesz...