5. nap

A vihar

- Sam! Már megint miben ügyködsz? - ért a hátam mögé anya, hangja hallatára megrezzentem.
- Meglepetés, ne leskelődj! - takartam el gyorsan az edényt és a benne lévő masszát, amivel eddig kínlódtam.
- Hmm... - tette csípőre a kezét anya. - De nehogy nekem itt rendetlenséget csinálj! Tegnap takarítottam! - nézi műveletemet szúrós szemekkel.
- Nem lesz baj! - mondtam neki, nagy vigyorral a számon.

Egy hideg vízcsepp csöppent az orromra, majd végigfolyt az arcomon. Ez a hideg vízcsepp ébresztett fel a mézes-mázos álmomból. Bárcsak tovább maradtam volna ebben a varázslatos világban...
De vár rám a valóság, a bezártság, és az egyedüllét.
Morcosan és persze álmosan dörzsöltem meg szemeimet, ahogyan felültem. Nem is értem, hogy miért vagyok álmos, amikor több mint 12 órát aludtam. Mint egy csecsemő. Ez a sziget kezd leépíteni agyilag.
Hideg vízcseppek sorozata esett rá a fejemre, mire megborzongtam.
- Víz?! Honnan? - néztem fel a sátor tetejére.
Kezemmel is megfogtam és érezhetően vizes volt. Meglepődve húztam fel a cipzárt.
A pálmafák ide-oda hajladoztak, a szél tépte leveleiket. A madarak is kétségbeesetten próbáltak menedéket keresni a vihar ellen. A hullámok fel-fel kapták a partra mosott hínárt, és a habzó hullámok segítségével egyre beljebb és beljebb sodorták a tenger felé a zöld növényeket.
- Vihar?! - akadtam ki, hisz kilépve kis híján engem is elfújt a szél. A sátort elemezve pedig nem éppen jól áll a szénám. Annyi víz gyűlt már össze a tetején, hogy félő hamarosan beszakad.
A közelben nincsen vihar ellen védett hely. Egyetlen reménysugaram a sziklaszirt lenne, ha barlang vagy nekem még egy rókalyuk is megfelelne, ha lenne rajta, de semmi. Sík egyenes. De ekkor az eszembe jutott...a tegnapi ház.
- Nem, nem nem, ki van csukva, hogy én még egyszer oda menjek! - ráztam a fejem tiltakozón, miközben a szél által elhordott ruhákat szedtem föl a vizes homokból.
Viszont tervemet azonnal módosítottam is, amint biztonságosan is felszerelt sátramat a szél könnyelműen is 5 méterrel arrébb rakta. Minden erőfeszítés nélkül. Kidülledt szemeimhez még a ruhák elejtése is hozzájárult.
Hihetetlen gyorsasággal kaptam fel minden ruhámat, minden párnámat és hálózsákomat, és lehetőleg még annyi bőröndöt, ami még a kezembe fért, és nagy iramban kezdtem el az erdő belseje felé futni.
Az ember arra számítana, hogy a tengerparton sokkal nagyobb és pusztítóbb a szél, de még én is meglepődtem, hogy rendesen másik irányba terelt a szél, és majdnem az egyik bokorban kötöttem ki, ahogyan a fa felé tartottam. A vihar csak erősebb lett, ahogyan telik az idő. Bár még mindig nem rosszabb, mint akkor volt...Anya...
Végre elérek a nagy fához, már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem út közben. Zöld ágait veri a szél és az eső. Szinte egy ritmusra hajladoznak az összes erdei fával, amik körbeveszik a méltóságteljes fásszárút.
Mielőtt még jobban megáznék gyorsan a menedékhelyem felé futok, és csak reménykedni tudok abban, hogy lakói nem pont most húzódnak meg alatta.
- Csak ne egyenek meg, csak ne egyenek meg! - hajtogattam magamban, miközben kinyitottam a rozoga faajtót.
Félve, leginkább egy apró nyúlhoz hasonlóan, néztem szét a kis helyen.
Üres. Egy árva lélek sincs itt. Úgy látszik narancsbarna haverjaim ma nem itt szándékoztak átvészelni a vihart.
A legközelebbi, és persze a legtisztábbnak tűnő szobába pakoltam le a pillanat hevében felkapott cókmókot.
A padló fából készült, ahogyan a falak is. Az ajtót leginkább fenyőnek mondanám. Üveg nem volt az ablakokon, csupán csak két kis ajtócska, amit persze zárni is lehet, hogy kirekesszük mindazt, amit jobb ha kint látunk. A szél most épp az ellenkezőjét tette, nem igazán engedte, hogy normálisan bezárhassam az ablakokat, kedvére tépte a bambusz készítményeket.
Mi lesz, ha ez a viskó rám szakad? Lehet, hogy nem éppen a legjobb ötlet itt meghúzódni?
A biztonság kedvéért még pár bőrönddel is eltorlaszoltam az ajtót, nehogy a nap folyamán emlősbarátaim betérjenek.
Miután nagyjából kicsavartam a vizet a hajamból, kicsit jobban szétnéztem a 3 szobás kunyhóban.
*Krrr*
Hisz nincs is jobb annál, hogy az ember egy hamarosan összedőlni készülő bambuszkunyhóban van, éhes gyomorral, és csurom vizesen.
Gondolataimat az éhségről próbáltam elnyomni azzal, hogy a viskó falait vizslattam. Bár a kúszónövények nem csak kívülről lepték be a házat, még pár helyen a falon is áttörtek.
Lakályos, azért mégiscsak sokkal jobb lenne egy ilyen helyen aludni, mint a védtelen tengerparton. főleg amióta az a nagy állat felbukkant arra fele. Lehet, hogy majd a vihar után az összes talált bőröndömet át kéne hoznom és véglegesen is ide beköltözni. Házvédőnek felfogadom a 3 emlőst, ha csak nem esznek meg. Kicsikét kidíszítem virágokkal és növényekkel, pont úgy mint otthon a szobámat. Ha már nem tudok hogy máshogy visszaemlékezni a régi időkre.
Mikor anya minden szó nélkül bejött a szobámba, mert érezte, hogy valami nincs rendben velem. Mikor a barátaimmal tanulós délutánt tartottunk de a sok hülyeségnek köszönhetően szinte semmit sem tanultunk. Az első pizsama partim, mikor anya az ágyamba vitte a reggelit szülinapom alkalmából. Minden apró töredék a városi életből fontos számomra. Erősebbé teszi bennem az élni akarást, és azt, hogy minden áron kijussak erről a szigetről.

Már csak egy kérdés maradt válaszolatlanul a fejemben. Ha egyedül vagyok...akkor ki építette ezt a viskót?

***

A szél egy nagyobb lökéssel kis híján kitörte az egyik ablakajtót. Nagy hanggal csapódott a fakészítmény a ház oldalának. A hang hatására villámként nyíltak ki a szemeim, akár egy szurikátának, aki épp veszélyt észlelt.
- Elaludtam volna? - kérdezem magamtól az elkerülhetetlent, hiszen ha a földön fekszek, és álmos vagyok, akkor nagy a valószínűsége, hogy elaludtam.
A szememet dörzsölgetve, kissé nehézkesen álltam fel, és az egyik ablakhoz baktattam.
- Csak nem akar enyhülni a vihar... - sóhajtottam fel, majd a ruháimhoz léptem.
- Eh...? - dermedtem meg a mozdulat közben, szemeim kikerekednek.
Egy apró macskaféleség, amit leginkább egy párduchoz hasonló foltok tarkítottak, épp a tiszta ruhák között turkált, egészen addig amíg észre nem vett. Ő is épp ugyanolyan rémült fejet vágott, mint én csak neki százszor aranyosabban állt, mint nekem.
- E-Ez... - hebegtem. Nem igazán tudtam mit hozzászólni.
A kis párduckölyök arca rögtön agresszív módba kapcsol, és morogva kezd el hátrálni.
- Úristen, de aranyos vaaagy!~ - vonyítottam föl, habzószájas fangörcsöt kapva az apróságtól.
Gratulálok Sam! Egy ragadozótól nem félsz, de 3 emlős pedig elijeszt.
Pár lépést közeledtem felé, de úgy látszik nem kellett volna. A vészjelzők automatikusan bekapcsoltak az agyában, és menekülő üzemmódba állva próbált kijutni az ablakon, ahol valószínűleg bejött. Fújt és morgott rám, mint ismeretlen ragadozóra, de valahogy a menekülési terve nem akart összejönni. Eközben én csak a táskákhoz léptem, majd leguggoltam az állattal szemben.
- Éhes vagy? - kérdeztem tőle, mintha annyira értené. A kölyök válaszképp csak morgott, majd még egyszer megpróbált az ablakra ugrani, de kicsi karmai visszacsúszásra késztették.
Miért nem támad? Ha ennyire fél tőlem, ráadásul még be is van zárva, mivel kijutni nem nagyon tud, miért nem támad meg?
- Nem igazán tudsz mit kezdeni a helyzettel, mi? - mosolyogtam a macskára, aki nagy zöld szemekkel figyelt.
- Várj, hátha találok valami ehetőt valamelyik táskában. - kezdtem el kutakodni a random összekapott bőröndökben.
A kis párduc először csak bizonytalanul figyelt, majd belátva, hogy a meneküléssel nem sokat ér el, velem szemben ült le.
A végén már fejjel lefelé lógattam a táskákat, hátha legalább valami keksz maradvány esne ki belőle, de semmi. Az elhozott táskákban semmi élelem nem volt.
- Fukar utasok. Mindent felzabáltak. - tettem keresztbe a kezem, durcásan.
*Krrr*
- Istenem... - sóhajtottam miközben a hasamat fogtam. Ez az első napom, hogy nem eszek semmit, amióta itt vagyok.
*Krrr*
Korgáshoz hasonló hangot hallva, a kölyökpárducra néztem. Bizonytalanul nézett rám, kaja reményében. De mivel látta üres kezeimet, inkább a meneküléssel próbálkozott meg újra. Azzal még mindig többre megy, mint hogyha tőlem vár csodát.
- Nagyon bizakodó vagy, mi? - néztem rá sunyin.
Nem igazán válaszolt, hisz nem is vártam tőle konkrét válaszra, csak fafejűen próbálkozott az ablak megmászásával. Kicsiny karmai viszont sosem tartották meg, így mindig a földre pottyant.
- Segítsek? - álltam föl, és közelebb léptem hozzá.
Viszont a kicsike amint észrevette, hogy közeledek veszedelmesen morgott, és fújt, fogait villogtatva.
- Jó, akkor csináld magad. - tettem fel a két kezemet, jelezve, hogy nem támadok.
Párduchaverom válaszul csak morgott, majd egy tőlem távolabbi ablak megmászásával próbálkozott.
Nagyon nem szívlel engem, mi?
Nem csodálom, hisz még idegen vagyok a számára. Pedig még nem is nézek ki ijesztőnek, nem úgy mint ő! Talán ha adnék neki valami ehetőt...megbékélne velem. Hisz jobb a béke, mint a harag, nem?
- Elmegyek! - álltam fel,  a hirtelen ötlettől vezérelve. Barátom csak kíváncsian nézett utánam.
- Hozok valami ehetőt a tengerparti bőröndökből. - határoztam el magam, hisz nem csak neki akarok valami ehetőt összedobni, hanem magamnak is kéne valami, ha nem akarok éhen halni.
- Te addig maradj itt! - utasítottam a macskának, majd odébb toltam a barikádot az ajtó elől.
Kiléptem a viharba. A hideg szél szinte azonnal megcsapta a még nedves hajtincseimet, újból eláztatva engem.
Ha most nem fázok meg, akkor soha. Pedig nekem igazán erős immunrendszerem van.
Veszettül rohantam át a susnyáson, hogy minél előbb odaérjek a partra, és bőröndökkel telt kezekkel induljak vissza.
Viszont, amint kiértem, a látvány miatt majdnem a földre rogytam.
A sátramat, amiben éjszakánként aludtam, a szél széttépte, pár bőrönd pedig már rég a tengervízben himbálózott. Ami még menthető volt, azt gyorsan felkaptam, és rohantam is vissza vele. Nincs időm álmélkodni, és szörnyülködni a látványban. Főleg nem ekkora viharban.
- Legalább már megvan az új otthonom. - mondtam magamnak, zihálva.
Igen Sam, igazad van. Legfeljebb akkor, ha az emlősbarátaid nem lakoltatnak ki.
Csurom vizesen, remegve a hidegtől, toppantam be a fakunyhóba. A cuccokat mind egy szobába dobtam le, bár azokból is csöpögött a víz.
- Hol vagy, kölyök? - néztem szét tanácstalanul, eközben a hajamat törülközővel szárítva.
- Eddig tartott a barátság, mi?
Nem igazán számítottam másra. Amint lehetősége van arra, hogy meglépjen ki is használja.
Hirtelen, olyan magányosnak érzem magam. Nem kellett volna annyira beleélnem magam, hogy összebarátkozzak egy szigetlakóval, aki igazából csak élelmet keresett. Bár fáj, de már megszoktam, hogy valószínűleg egyedül vagyok ezen a szigeten.
Az egyik táskából előfagyasztott szendvicset halászok elő, ami valószínűleg még jó lehet, így ezzel is beérem. Nem luxusétel, de még mindig több mint a semmi.
Minden falat lenyelése nehezemre esik. Újból előtör belőlem a honvágy, és az anyukám iránti kötődésem, ami előcsalogatja a könnyeimet is.
Miért én? Miért pont én?

***

Estére legalább már eláll az eső, és a vihar is odébb vonul. A szél is elcsendesedik, és a tenger viaskodó és csapkodó hullámait sem lehet már hallani. Csak a tücskök muzsikáját, szárnyak verdesését, és ahogyan pár-pár állat elbújik a bokor homályában.
Bár rettenetesen félek, és fázok, nem merek odamenni az ablakhoz, hogy becsukjam. Valahogy nem érzem magam biztonságban, ebben a nagy térben, teljesen egyedül, és teljesen sötétben. Egyre csak az ablakot figyelem, várva, hogy bármelyik pillanatban bekukkanthatnak drága emlősbarátaim, és készen álljak a harcra. De ez még egy jó ideig nem történik meg.
Kezemet dörzsölgetve próbálom magam melegíteni és elaludni.
Bizonytalanságot, félelmet, de egyben nyugalmat is érzek, ami eléggé komplikált. Végre valahára már nem hallom a benga ragadozót, ahogyan vadászik és becserkészi zsákmányait, így valamelyképp nyugodtabb vagyok. Itt isten bizonnyal nem talál rám.
Meleg párát lehelek kezeimre, majd összedörzsölöm őket, és az arcomra teszem.
Olyan kellemes meleg...
Egy apró rezzenést hallok, de már nem nyitom ki a szemem. Csak élvezem, hogy furcsa mód felmelegedek, és a testem elernyed. Mély álomba zuhanok.