6. nap

Egy új barát

Egyszer meleg, egyszer hideg. Majd újból meleg, és újból hideg. Mi lehet ez? Vajon ez még az álmom része? Vagy talán már ébren vagyok, és ég a ház?
Nem ég, hisz tegnap esett az eső. Meleg. De akkor mi lehet ez az apró szellő? Hideg. Kellemes, mintha nem akarnék többet felkelni. Meleg. Mégis kíváncsi vagyok, hogy mi lehet ez. Hideg.
Basszus, Sam, nyisd már ki a szemed!
A színek összemosódnak, és minden olyan homályos, ahogyan lassan mégis határozottan nyitom ki szemeimet. Pupillám még egy ideig szokja a nagy fényt, ami a szemközti ablakon át szűrődik be. Viszont a hideg-meleg fuvallat gazdája még mindig ismeretlen. Talán az ablakokból eredő szél volt a bűnös, hisz nem csoda, hogyha egy ilyen faviskó ennyire huzatos.
Ahogyan próbálok tapogatózni a "homályban", kezem valami egészen furába botlik bele. Puha és selymes, kellemes melegség árad belőle.
Viszont ami végleg bekapcsolja a vészriasztóimat, az az a gondolat, hogy ez a valami itt fekszik mellettem.
Villámszerűen ugrok fel az ideiglenesen megterített ágyamból. A gyors mozdulatnak köszönhetően megszédültem a nagy vérnyomás ingadozás miatt.
Többször is meg kellett dörzsölnöm a szemeimet, hogy elhiggyem, amit látok. De a tapintása valódinak tűnt, és a látványa sem igazán következtethető vissza az álmomra. Ez már nem az álmom része.
- Kölyök! - vonyítok fel, akár egy Justin Bieber rajongó egy elfuserált poszter láttán, és magamhoz ölelem az apróságot.
- Hogyhogy, te itt vagy? - ölelgetem a párduckölyköt, akivel tegnap találkoztam, és nem túl barátságos ismerkedésünk után itt hagyott. Vagyis, úgy látszik nem teljes mértékben hagyott itt.
A nagy hangoskodásomnak köszönhetően a kisállat is felébredt, és amint a gondolkodása nagyobb fokozatra kapcsolt, rá kellett jönnie, hogy nagy hibát csinált azzal, hogy mellém feküdt.
Morogva, vinnyogva, minden értelmetlen hangot kiadva próbált tőlem megszabadulni, eltolni magától, de még a nyakamon keresztül és próbált elkúszni.
Mondjuk nekem se a legjózanabb ötlet volt, hogy amint meglátom magamhoz ölelem, hisz ő nem az otthoni játékmackóm. Ő egy ragadozó macska, aki éhes és csakis ezért az egy okból lépett be hozzám.
Elszontyolodva engedtem a szorításomon, és tettem le a földre.
Szegény állat pár szitkozódás, morgás után rögtön a sarokba kúszott, hisz ott lehet tőlem a legtávolabb.
- Mit csinálsz te itt? - mosolygok önfeledten, hisz ebben a pillanatban valamilyen oknál fogva hihetetlenül boldog lettem.
Ez az első, hogy valaki nem hagy magamra ezen a szigeten. Az első pillanat, amikor nem érzem magam felmérhetetlenül magányosnak.
- Gondolom éhes vagy. - kezdek el turkálni az egyik táskában.
A zaj hatására az állat még jobban a sarokba húzódik.
Megértem, hogy fél. De akkor miért nem támadt meg? Ha elmenekült, akkor miért jött vissza?
Egy jól ismert, hegyes követ vettem ki a táskából, majd felkeltem a hálózsákból.
Magasságomat látva, az apróság összébb húzta magát. Ő még nem foghatja fel, hogy nem akarom bántani.
A legközelebbi falhoz léptem, majd a fába véstem hat csíkot. Jelezve a hatodik napomat a szigeten.
A követ ezek után eldobtam, hogy a kicsike ne érezze magát veszélyben. Közelebb léptem hozzá, de nem annyira közel, hogy meg is tudjam érinteni. Leültem, pontosan vele szemben.
- Most elmegyek reggeliért. Nem vagyok a legjobb vadász, de igyekszem. Ha szeretnél még velem lenni, muszáj lesz rászoknod a halra. - magyarázok egy állatnak.
Tényleg nagyon magányos lehettem az elmúlt napokban, ha még erre is képes vagyok. Viszont sokat is fejlődtem. Már nem magamban beszélek. nem mintha a kölyök teljes mértékben megértené, amit magyarázok. Mégis kíváncsi szemekkel vizslat.
Van egy olyan érzésem, hogy egy nagy lépéssel közelebb kerültem hozzá, legalábbis a tegnapihoz képest. Alakulunk, alakulunk.
A másik szobába hajított, mesterien összeszerelt, halászbotomat gyorsan felkaptam, valamint pár új tiszta ruhát is, ha már a parton vagyok megtegyem az alap tisztálkodási rituálét is. Felszerelkezve álltam meg az ajtóban.
- Hamarosan jövök vissza. - intettem a még mindig a sarokban gubbasztó barátomnak. - Most lehetőleg ne menekülj el.
Válaszként csak halkan "nyávogott" valamit, de most inkább egy engedelmes ölebhez hasonlítanám, aki várja újból haza a gazdit.
Rég volt már, hogy ennyire vidáman indult a napom.

***

- Hé,hé, hé! Azokat nehogy le szedd! - parancsoltam rá a tarka kölyökre, aki épp az egyik kikötözött damilt rágta.
- Tudod, te, hogy milyen kevés van már ezekből?! - szaladok a menthetőért.
Amint észrevette, hogy közeledek morgással jelezte, hogy egy tapottatt se mozduljak a helyemről. Sajnos nem értek párducul, így csak mérgesen közelítettem felé, vagyis igazából a kötél felé, amit már sikeresen félig lerágott. Mivel a figyelmeztetésére nem reagáltam a legközelebbi bokorban bújt el.
Nagyot sóhajtva erősítettem meg a fára erősített, ruhakötélként tökéletes feladatot szolgáló, kötelet.
A tegnapi vihar következményeképp enyhén ruhahiányban szenvedek, de annyira még nem vészes a dolog, hogy meztelen őslakosként kéne leélnem az életem.
Fésűt pár napja nem látott hajamat újból egy copfba kötöttem fel, hogy még így se zavarja meg a "munkálataimat". Magyarán, hogy beköltözzek újdonsült otthonomba.
Majombarátaimat nem igazán érdekli a lakás, tegnap előtt óta a lábukat se tették a Nagy fa közelébe. Szerencsémre. Ha pedig mégis kibérelnének egy szobát, új ideiglenes "házőrzőm" mindenképp elijesztené őket.
Gondolkodóan néztem a kölyökre, aki kíváncsian leskelődött egy apró lepke után, elkapni viszont nem igazán sikerült neki.
Végül is, még mindig a sziget legokosabb ragadozója tanyázik nálam. Ha csak nem...
Tekintetemet lassan végigvezettem a fából készült, kicsin épületen.
Gondolataimat most már nem csak anya, hanem a sziget rejtélye is izgatja. Az ilyen házak sem a földből nőnek ki, tisztán látszik rajta a szorgos kézimunka. Vajon egy előző lakó építhette ide magának, csak időközben a szökési terve nem valósult meg? Vagy talán épp, hogy megvalósult? Esetleg egy nagyobb állat végzett vele?
Még a gondolattól is kiráz a hideg. Így, hogy a gondolataimat kicsit más irányba tereljem, bőröndöket kezdek pakolászni. Azokat a túlélő poggyászokat, amiket a viharnak nem sikerült messze tájakra elsodornia.
Túl nagy ez a sziget. Én pedig még a felét sem fedeztem fel, csak gyáva nyúlként egy faviskóba húzódva próbálom túlélni. Miközben azt feltételezem, hogy egyedül vagyok itt. Hamis ábrándok, hamis vágyak. Hisz anélkül, hogy megerőltetném magam nem fogok erről a helyről kijutni.
Kezemet ökölbe szorítom, a ruhatömeg kiesik a kezemből, amit eddig szorongattam.
Muszáj tennem valamit.
Hirtelen elhatározásból eldobok mindent a közelemből, ezzel nem egy kis kuplerájt hagyva magam után. Kifutok a faviskóból, miközben gyorsan felkapom a ceruzát és a saját készítésű, kreatív "térképemet".
Kölyök egy ideig furcsán néz rám, mégis miért futok fejvesztve az erdőbe, amikor veszélyt nem lát. Egy ideig hezitál, de nincs szíve újból egyedül maradni, így inkább követ. Mindketten eltűnünk az erdő homályában.

***

- Jobbra van egy nagyobb sziklatömeg, azt holnap megnézzük... - irkálok bőszen a térképembe. Kölyök csak kíváncsian kémlel körül, elámulva a látványon.
Látszik, hogy még ő sem igazán őslakója a szigetnek, mintha elcsodálkozna, hogy mégis mekkora ez a sziget.
- A sziklaszirt tetejéről sokkal könnyebb bemérni az esetleges távolságot, és messzebbre is látsz. Mintha csak az erdő sűrűjében kotorásznál. - rajzolgatok, kiélve a kreativitásomat egy szakadt térképen.
Nem is értem, hogy miért magyarázok. Kölyök úgysem érti meg, igazából ez csak csupán unalom elűzési célokat használ, valamint hogy ne érezzem magam eszeveszettül magányosnak. A civilizáció hiánya leépít agyilag.
- Hmm...Balra nincs semmi. Újabb sziklák, viszont sokkal távolabb. - méregetem a ceruzával a távolságot. - Ha felfedező körutat indítok arra, akkor az egynapos program lesz.
Mind a két, zseniálisan egyszerű rajzom mellé egy kérdőjelet firkantottam, jelezve, hogy még felfedezetlen terület.
- Na, Kölyök. - pillantok hátra új barátomra, aki épp egy makival került heves vitatkozásba. - Akarsz velem holnap egy kis túrára menni? - kérdezem mosolyogva, bár nagy a valószínűsége, hogy nem érti meg.
A kis ragadozó először csak furán nézett rám, majd egy szökkenéssel már a sziklaszirt melletti fán volt.
Alig, hogy utánanéztem már a földön volt.
Atletikus, meg kell hagyni. Bezzeg nekem 20 perc is mire leszenvedem magam 30 méter magasról.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy nem? - kiabálok után fentről, miközben összeszedem azt a kevés cuccot, amit magammal hoztam.
Nem igazán válaszolt, csupán morgott, bár ha úgy vesszük ez nála a kommunikáció alapja. Vagy csak ennyire nem bízik még bennem? Mi az oka annak, hogy ennyire fél tőlem?
Lábaimmal óvatosan tapogatózok, hisz egyetlen rossz lépés, és egy élet véget ér. Kezeimmel hihetetlen erősen kapaszkodok, így merem remélni, hogy a közeljövőben nem lesz vízhólyagos. Nem látok magam alá, csak apránként, kicsi lépésekkel haladok lefelé.
Bárcsak én is macska lennék. Két lépés és már a talajon vagyok, bajom se eshet.
- Köszi a segítséget! - morogtam, majd egy nagyobb ugrással végre földet értem.
A bokámat ért hirtelen ütés hatására, kicsit elzsibbadt a lábam, de nem vészes. Hisz ami nem öl meg, az megerősít.
Leporoltam magam, majd Kölyökre néztem. Látványosan unatkozott, amit még egy nagy ásítással is láthatóan kimutatott.
- Ch. - szegtem fel hiún a tekintetem, és gondolkodás nélkül indultam meg a visszafele úton.
Néha örülök, hogy van egy új "szobatársam", viszont egyben idegesít is. Gratulálok Sam! Újabb lépcsőfokkal lejjebb kerültél a logika létráján.
Kíváncsi vagyok, hogy holnap mit találok a kérdőjeles helyeken. Vajon rábukkanok a sziget titkára? Esetleg valami eszközt találok, aminek segítségével kijuthatok a szigetről?

***

Végre egy nyugodt éjszaka. Mikor nem kell azon filóznom, hogy milyen ragadozó támad rám a sötétségből, vagy, hogy a vihar miatt nem szakad-e rám ez az egész faszerkezet. Ráadásul van mellettem egy élőlény is, így még egyedül sem érzem magam.
Először még a sarokban próbált elaludni, de végül csak rávette magát és befeküdt mellém.
Mosolyogva szántom végig az ujjaimat puha szőrén. Szörnyű, hogy csak akkor tudom megérinteni, hogyha alszik. Különben elszalad, és inkább csak a távolból figyel. Lehet, hogy valami trauma érte, vagy esetleg azért ilyen félénk, mert elvesztette az anyját?
Anya...
Ez a kis állat itt szuszog mellettem, és ez melegséggel tölt el. Pont, mikor anya mellett aludtam.
Voltak éjszakák, amikor rosszul aludtam, viszont anya mellett egy perc se telt el, már mély álomba zuhantam. Mikor óvatos mozdulatokkal simogatta a fejem. Nosztalgikus. Mintha most is anya mellett aludnék...
Pedig tudom, hogy nem így van. Mégis könnyebb elaludnom ettől a gondolattól. 

5. nap

A vihar

- Sam! Már megint miben ügyködsz? - ért a hátam mögé anya, hangja hallatára megrezzentem.
- Meglepetés, ne leskelődj! - takartam el gyorsan az edényt és a benne lévő masszát, amivel eddig kínlódtam.
- Hmm... - tette csípőre a kezét anya. - De nehogy nekem itt rendetlenséget csinálj! Tegnap takarítottam! - nézi műveletemet szúrós szemekkel.
- Nem lesz baj! - mondtam neki, nagy vigyorral a számon.

Egy hideg vízcsepp csöppent az orromra, majd végigfolyt az arcomon. Ez a hideg vízcsepp ébresztett fel a mézes-mázos álmomból. Bárcsak tovább maradtam volna ebben a varázslatos világban...
De vár rám a valóság, a bezártság, és az egyedüllét.
Morcosan és persze álmosan dörzsöltem meg szemeimet, ahogyan felültem. Nem is értem, hogy miért vagyok álmos, amikor több mint 12 órát aludtam. Mint egy csecsemő. Ez a sziget kezd leépíteni agyilag.
Hideg vízcseppek sorozata esett rá a fejemre, mire megborzongtam.
- Víz?! Honnan? - néztem fel a sátor tetejére.
Kezemmel is megfogtam és érezhetően vizes volt. Meglepődve húztam fel a cipzárt.
A pálmafák ide-oda hajladoztak, a szél tépte leveleiket. A madarak is kétségbeesetten próbáltak menedéket keresni a vihar ellen. A hullámok fel-fel kapták a partra mosott hínárt, és a habzó hullámok segítségével egyre beljebb és beljebb sodorták a tenger felé a zöld növényeket.
- Vihar?! - akadtam ki, hisz kilépve kis híján engem is elfújt a szél. A sátort elemezve pedig nem éppen jól áll a szénám. Annyi víz gyűlt már össze a tetején, hogy félő hamarosan beszakad.
A közelben nincsen vihar ellen védett hely. Egyetlen reménysugaram a sziklaszirt lenne, ha barlang vagy nekem még egy rókalyuk is megfelelne, ha lenne rajta, de semmi. Sík egyenes. De ekkor az eszembe jutott...a tegnapi ház.
- Nem, nem nem, ki van csukva, hogy én még egyszer oda menjek! - ráztam a fejem tiltakozón, miközben a szél által elhordott ruhákat szedtem föl a vizes homokból.
Viszont tervemet azonnal módosítottam is, amint biztonságosan is felszerelt sátramat a szél könnyelműen is 5 méterrel arrébb rakta. Minden erőfeszítés nélkül. Kidülledt szemeimhez még a ruhák elejtése is hozzájárult.
Hihetetlen gyorsasággal kaptam fel minden ruhámat, minden párnámat és hálózsákomat, és lehetőleg még annyi bőröndöt, ami még a kezembe fért, és nagy iramban kezdtem el az erdő belseje felé futni.
Az ember arra számítana, hogy a tengerparton sokkal nagyobb és pusztítóbb a szél, de még én is meglepődtem, hogy rendesen másik irányba terelt a szél, és majdnem az egyik bokorban kötöttem ki, ahogyan a fa felé tartottam. A vihar csak erősebb lett, ahogyan telik az idő. Bár még mindig nem rosszabb, mint akkor volt...Anya...
Végre elérek a nagy fához, már kezdtem azt hinni, hogy eltévedtem út közben. Zöld ágait veri a szél és az eső. Szinte egy ritmusra hajladoznak az összes erdei fával, amik körbeveszik a méltóságteljes fásszárút.
Mielőtt még jobban megáznék gyorsan a menedékhelyem felé futok, és csak reménykedni tudok abban, hogy lakói nem pont most húzódnak meg alatta.
- Csak ne egyenek meg, csak ne egyenek meg! - hajtogattam magamban, miközben kinyitottam a rozoga faajtót.
Félve, leginkább egy apró nyúlhoz hasonlóan, néztem szét a kis helyen.
Üres. Egy árva lélek sincs itt. Úgy látszik narancsbarna haverjaim ma nem itt szándékoztak átvészelni a vihart.
A legközelebbi, és persze a legtisztábbnak tűnő szobába pakoltam le a pillanat hevében felkapott cókmókot.
A padló fából készült, ahogyan a falak is. Az ajtót leginkább fenyőnek mondanám. Üveg nem volt az ablakokon, csupán csak két kis ajtócska, amit persze zárni is lehet, hogy kirekesszük mindazt, amit jobb ha kint látunk. A szél most épp az ellenkezőjét tette, nem igazán engedte, hogy normálisan bezárhassam az ablakokat, kedvére tépte a bambusz készítményeket.
Mi lesz, ha ez a viskó rám szakad? Lehet, hogy nem éppen a legjobb ötlet itt meghúzódni?
A biztonság kedvéért még pár bőrönddel is eltorlaszoltam az ajtót, nehogy a nap folyamán emlősbarátaim betérjenek.
Miután nagyjából kicsavartam a vizet a hajamból, kicsit jobban szétnéztem a 3 szobás kunyhóban.
*Krrr*
Hisz nincs is jobb annál, hogy az ember egy hamarosan összedőlni készülő bambuszkunyhóban van, éhes gyomorral, és csurom vizesen.
Gondolataimat az éhségről próbáltam elnyomni azzal, hogy a viskó falait vizslattam. Bár a kúszónövények nem csak kívülről lepték be a házat, még pár helyen a falon is áttörtek.
Lakályos, azért mégiscsak sokkal jobb lenne egy ilyen helyen aludni, mint a védtelen tengerparton. főleg amióta az a nagy állat felbukkant arra fele. Lehet, hogy majd a vihar után az összes talált bőröndömet át kéne hoznom és véglegesen is ide beköltözni. Házvédőnek felfogadom a 3 emlőst, ha csak nem esznek meg. Kicsikét kidíszítem virágokkal és növényekkel, pont úgy mint otthon a szobámat. Ha már nem tudok hogy máshogy visszaemlékezni a régi időkre.
Mikor anya minden szó nélkül bejött a szobámba, mert érezte, hogy valami nincs rendben velem. Mikor a barátaimmal tanulós délutánt tartottunk de a sok hülyeségnek köszönhetően szinte semmit sem tanultunk. Az első pizsama partim, mikor anya az ágyamba vitte a reggelit szülinapom alkalmából. Minden apró töredék a városi életből fontos számomra. Erősebbé teszi bennem az élni akarást, és azt, hogy minden áron kijussak erről a szigetről.

Már csak egy kérdés maradt válaszolatlanul a fejemben. Ha egyedül vagyok...akkor ki építette ezt a viskót?

***

A szél egy nagyobb lökéssel kis híján kitörte az egyik ablakajtót. Nagy hanggal csapódott a fakészítmény a ház oldalának. A hang hatására villámként nyíltak ki a szemeim, akár egy szurikátának, aki épp veszélyt észlelt.
- Elaludtam volna? - kérdezem magamtól az elkerülhetetlent, hiszen ha a földön fekszek, és álmos vagyok, akkor nagy a valószínűsége, hogy elaludtam.
A szememet dörzsölgetve, kissé nehézkesen álltam fel, és az egyik ablakhoz baktattam.
- Csak nem akar enyhülni a vihar... - sóhajtottam fel, majd a ruháimhoz léptem.
- Eh...? - dermedtem meg a mozdulat közben, szemeim kikerekednek.
Egy apró macskaféleség, amit leginkább egy párduchoz hasonló foltok tarkítottak, épp a tiszta ruhák között turkált, egészen addig amíg észre nem vett. Ő is épp ugyanolyan rémült fejet vágott, mint én csak neki százszor aranyosabban állt, mint nekem.
- E-Ez... - hebegtem. Nem igazán tudtam mit hozzászólni.
A kis párduckölyök arca rögtön agresszív módba kapcsol, és morogva kezd el hátrálni.
- Úristen, de aranyos vaaagy!~ - vonyítottam föl, habzószájas fangörcsöt kapva az apróságtól.
Gratulálok Sam! Egy ragadozótól nem félsz, de 3 emlős pedig elijeszt.
Pár lépést közeledtem felé, de úgy látszik nem kellett volna. A vészjelzők automatikusan bekapcsoltak az agyában, és menekülő üzemmódba állva próbált kijutni az ablakon, ahol valószínűleg bejött. Fújt és morgott rám, mint ismeretlen ragadozóra, de valahogy a menekülési terve nem akart összejönni. Eközben én csak a táskákhoz léptem, majd leguggoltam az állattal szemben.
- Éhes vagy? - kérdeztem tőle, mintha annyira értené. A kölyök válaszképp csak morgott, majd még egyszer megpróbált az ablakra ugrani, de kicsi karmai visszacsúszásra késztették.
Miért nem támad? Ha ennyire fél tőlem, ráadásul még be is van zárva, mivel kijutni nem nagyon tud, miért nem támad meg?
- Nem igazán tudsz mit kezdeni a helyzettel, mi? - mosolyogtam a macskára, aki nagy zöld szemekkel figyelt.
- Várj, hátha találok valami ehetőt valamelyik táskában. - kezdtem el kutakodni a random összekapott bőröndökben.
A kis párduc először csak bizonytalanul figyelt, majd belátva, hogy a meneküléssel nem sokat ér el, velem szemben ült le.
A végén már fejjel lefelé lógattam a táskákat, hátha legalább valami keksz maradvány esne ki belőle, de semmi. Az elhozott táskákban semmi élelem nem volt.
- Fukar utasok. Mindent felzabáltak. - tettem keresztbe a kezem, durcásan.
*Krrr*
- Istenem... - sóhajtottam miközben a hasamat fogtam. Ez az első napom, hogy nem eszek semmit, amióta itt vagyok.
*Krrr*
Korgáshoz hasonló hangot hallva, a kölyökpárducra néztem. Bizonytalanul nézett rám, kaja reményében. De mivel látta üres kezeimet, inkább a meneküléssel próbálkozott meg újra. Azzal még mindig többre megy, mint hogyha tőlem vár csodát.
- Nagyon bizakodó vagy, mi? - néztem rá sunyin.
Nem igazán válaszolt, hisz nem is vártam tőle konkrét válaszra, csak fafejűen próbálkozott az ablak megmászásával. Kicsiny karmai viszont sosem tartották meg, így mindig a földre pottyant.
- Segítsek? - álltam föl, és közelebb léptem hozzá.
Viszont a kicsike amint észrevette, hogy közeledek veszedelmesen morgott, és fújt, fogait villogtatva.
- Jó, akkor csináld magad. - tettem fel a két kezemet, jelezve, hogy nem támadok.
Párduchaverom válaszul csak morgott, majd egy tőlem távolabbi ablak megmászásával próbálkozott.
Nagyon nem szívlel engem, mi?
Nem csodálom, hisz még idegen vagyok a számára. Pedig még nem is nézek ki ijesztőnek, nem úgy mint ő! Talán ha adnék neki valami ehetőt...megbékélne velem. Hisz jobb a béke, mint a harag, nem?
- Elmegyek! - álltam fel,  a hirtelen ötlettől vezérelve. Barátom csak kíváncsian nézett utánam.
- Hozok valami ehetőt a tengerparti bőröndökből. - határoztam el magam, hisz nem csak neki akarok valami ehetőt összedobni, hanem magamnak is kéne valami, ha nem akarok éhen halni.
- Te addig maradj itt! - utasítottam a macskának, majd odébb toltam a barikádot az ajtó elől.
Kiléptem a viharba. A hideg szél szinte azonnal megcsapta a még nedves hajtincseimet, újból eláztatva engem.
Ha most nem fázok meg, akkor soha. Pedig nekem igazán erős immunrendszerem van.
Veszettül rohantam át a susnyáson, hogy minél előbb odaérjek a partra, és bőröndökkel telt kezekkel induljak vissza.
Viszont, amint kiértem, a látvány miatt majdnem a földre rogytam.
A sátramat, amiben éjszakánként aludtam, a szél széttépte, pár bőrönd pedig már rég a tengervízben himbálózott. Ami még menthető volt, azt gyorsan felkaptam, és rohantam is vissza vele. Nincs időm álmélkodni, és szörnyülködni a látványban. Főleg nem ekkora viharban.
- Legalább már megvan az új otthonom. - mondtam magamnak, zihálva.
Igen Sam, igazad van. Legfeljebb akkor, ha az emlősbarátaid nem lakoltatnak ki.
Csurom vizesen, remegve a hidegtől, toppantam be a fakunyhóba. A cuccokat mind egy szobába dobtam le, bár azokból is csöpögött a víz.
- Hol vagy, kölyök? - néztem szét tanácstalanul, eközben a hajamat törülközővel szárítva.
- Eddig tartott a barátság, mi?
Nem igazán számítottam másra. Amint lehetősége van arra, hogy meglépjen ki is használja.
Hirtelen, olyan magányosnak érzem magam. Nem kellett volna annyira beleélnem magam, hogy összebarátkozzak egy szigetlakóval, aki igazából csak élelmet keresett. Bár fáj, de már megszoktam, hogy valószínűleg egyedül vagyok ezen a szigeten.
Az egyik táskából előfagyasztott szendvicset halászok elő, ami valószínűleg még jó lehet, így ezzel is beérem. Nem luxusétel, de még mindig több mint a semmi.
Minden falat lenyelése nehezemre esik. Újból előtör belőlem a honvágy, és az anyukám iránti kötődésem, ami előcsalogatja a könnyeimet is.
Miért én? Miért pont én?

***

Estére legalább már eláll az eső, és a vihar is odébb vonul. A szél is elcsendesedik, és a tenger viaskodó és csapkodó hullámait sem lehet már hallani. Csak a tücskök muzsikáját, szárnyak verdesését, és ahogyan pár-pár állat elbújik a bokor homályában.
Bár rettenetesen félek, és fázok, nem merek odamenni az ablakhoz, hogy becsukjam. Valahogy nem érzem magam biztonságban, ebben a nagy térben, teljesen egyedül, és teljesen sötétben. Egyre csak az ablakot figyelem, várva, hogy bármelyik pillanatban bekukkanthatnak drága emlősbarátaim, és készen álljak a harcra. De ez még egy jó ideig nem történik meg.
Kezemet dörzsölgetve próbálom magam melegíteni és elaludni.
Bizonytalanságot, félelmet, de egyben nyugalmat is érzek, ami eléggé komplikált. Végre valahára már nem hallom a benga ragadozót, ahogyan vadászik és becserkészi zsákmányait, így valamelyképp nyugodtabb vagyok. Itt isten bizonnyal nem talál rám.
Meleg párát lehelek kezeimre, majd összedörzsölöm őket, és az arcomra teszem.
Olyan kellemes meleg...
Egy apró rezzenést hallok, de már nem nyitom ki a szemem. Csak élvezem, hogy furcsa mód felmelegedek, és a testem elernyed. Mély álomba zuhanok. 

4. nap

Víz alá bukva

Az ég legalja már felvette a nap narancssárga árnyalatait, de a víz még mindig sötéten csillogott, így a horizonttal ellentétet húzva.
Korán lehet, hisz még a nap sem kelt fel. Este se aludtam valami sokat. A halálfélelmem mindig az elmémben kergetőzött, ahányszor az a benga állat a sátram közelében ejtett vadat, ezzel szerintem hadat üzenve nekem. Ösztönből remegtem meg, és már reflexszerűen húztam magamra a takarót. Egyre jobban azt kántálva magamban, hogy:"Oké, mi most meghalunk, nagyon meghalunk, mert az a dög most kint portyázik és arra vár, hogy mikor dugom ki azt a helyes kis fejem."
Szóval, igen. Tartalmasan is tartalmas éjszakám volt, szinte pár órás alvással. Viszont az már haladás, hogy nem folyton anya és a túlélés gondolata volt a fejemben.
Fáradtan és hosszan elnyújtózva léptem ki a sátorból. 4 napos kócos hajjal és zombi szemekkel meredtem a horizontra, aminek az alján már megjelentek az apró sugárnyalábok. Megvakarva a fejemet léptem a kidőlt fa mellé, amibe egy újabb csíkot véstem az előző három mellé. Négy nap. Még csak négy napja vagyok itt. Tiszta büszke vagyok magamra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar túl teszek a "rettentően magányos vagyok" helyzeten, kisebb zökkenőkkel bár, de már jó úton vagyok. Igaz, hogy anya esetleges halálán még mindig nem léptem túl, de ezt nem is várom el magamtól.
Egy újabb nyújtózkodás keretében léptem a kiteregetett ruhák mellé, amik meglepően most a homokban voltak, és nem ott ahol hagytam őket.
- Azok a hálátlan kis szarosok. - motyogtam, a makikra utalva.
Zsörtölődve vettem föl a ruhadarabokat, majd újból kikötve a kötelet, kiteregettem őket. Hisz még mindig volt olyan póló, ami még a 4. napon is vizes volt.
Egy kissé lányos darabot kiválasztva, lila ujjatlan és világoszöld rövidnadrág, a sziklás lagúna felé tartottam, fürdési szándékokkal. Ilyenkor még nem lehet olyan meleg a víz, mint nappal, hisz még javában hajnal lehet.
És tényleg. Először a lábammal tesztelve a víz optimális hőmérsékletét, nem meglepődve tapasztaltam, hogy langyos volt, és korántsem annyira meleg mint tegnap délben.
A ruhákat az egyik sziklára kitéve, kényelmesen levettem a tegnapi ruháimat. Felfrissülve csobbantam nagyot a vízben, miközben nekifutásból az egyik sziklát kiszemelve a sötétkék vízbe ugrottam. Szinte azonnal felröppent az a két vagy három madár a mellettem lévő pálmafáról, amik eddig galádul kukkoltak.
Nagyot sóhajtva vettem ki a bátor és kitartó hajgumit a hajamból, a csuklómra téve. Majd egy nagy levegőt véve a víz alá buktam. A hajam a merülési útvonalamat követve lebegett lágyan a vízben. Majd mikor elértem egy kiálló sziklát a homok aljáról, lábammal elrugaszkodva jelentem meg újra a víz felszínén. Egy nagy levegőt szippantva ismételtem meg ezt a folyamatot még egyszer.
Kellemes. Minta az otthoni kádban lennék, nagyobb verzióban. De ez még mindig sokkal jobb, mint az a kicsi kád az apartmanunkban.
Testemet elengedve, hagytam hogy a víz szép lassan a felszín felé vigyen. Elernyedve lebegtem a narancssárga és sötétkék árnyalatokban úszkáló lagúnában. Pehelyként emelkedtem fel levegőért. Talán nem is olyan szörnyű ez a sziget?
Miután kiúszkáltam magam, és felvettem az aznapi ruháimat is, megpróbáltam újból összebarátkozni a bottal, amivel azt a két szépséges halat fogtam. Először is, imádkoztam azért, hogy ne szúrjam a lábamba még véletlenül se. Másodszor azért imádkoztam, hogy ne ijesszem el az összes halat a folytonos káromkodásommal, és legalább egy halat tudjak vele fogni, hogy ne haljak éhen.
A veszedelmes bottal, vérben úszó szemekkel közelítettem a megszokott "horgászhelyemhez".
- Heh, most végetek. - kuncogtam ördögien. A mit sem sejtő halak, csak továbbra is a sekély vízben úszkáltak, élvezve a hajnali hangulatot, és kellemes langyos tengeri vizet.
Viszont amikor víz fodrozódik, a bot pedig a homokba süpped, ezzel minden lehető halat elkergetve, kezdek rájönni, hogy talán még sem a legjobb ötlet minden nap halat enni, és életem hátralévő részében is halat enni...

***

- Rohadt növények! - próbálok nem kiabálni, és a lehető leghalkabban eltüntetni az utamban lévő összes növényt.
Horgászatom sikerrel járt. Kezdek fejlődni, hisz ma összesen 3 halat sikerült becserkésznem, ami már számomra tudomány.
Épp egy ismeretlen ösvényen haladok befelé az erdőbe. Ami igazából lehet, hogy nem is ösvény, hanem a tegnap esti vadállat által kitaposott út.
Első tervem, vizet merni a patakból. Mert az addig oké, hogy van mit ennem, de hogy közben kiszáradok, főleg ekkora hőségben, az fix. Művészetemet a "keressünk a bőröndökben használható dolgokat!" kategóriára is kiterjesztettem, így nem hiába ha találtam egy teljesen üres kulacsot, az egyik igényes táskában. Azért még háromszor kimosom előtte, mielőtt még használatom alá venném...
Második program, az erdő felfedezése. Ha eddig csak a sziklaszirtig is, de tudom az utat, akkor a biztonság kedvéért hoztam papírt, ceruzát, és feltérképezem a környéket. Biztos, hogy még hasznomra válhat.
Hogy honnan találtam papírt meg ceruzát? Valami művész táskából, és bőven van ott még festék, papír, ceruza, ahonnan ez jött.
A papírt és a ceruzát a rövidnadrág oldalzsebébe csúsztattam, a kulcsot pedig elővettem, hisz végre kiértem a tisztásra. Amint kiléptem a zöld pázsitra, valami pici, szőrös állativadék bessurrant a bokorba, nehogy felfaljam. Köszi, de haldiétán vagyok!
A víz tiszta volt, még a mohás köveket is lehetett látni az alján. Lassan csobogott le a tenger felé, s ahol a kicsi tisztás véget ér, egy nagy bokorral egyetemben tűnik el az erdőben, útját tovább folytatva. Annyira tiszta, hogy szinte kristályként csillan meg rajta a napfény.
A víz széléhez guggolok, és alaposan kimosom a hideg vízzel a kulacsot. Majd mikor az alapvető tisztítási műveleteket elvégeztem, teletöltöttem friss és tiszta vízzel.
- Hmm...Rosszabbra számítottam. - állapítottam meg, pár korty után.
Szétnéztem, ülésre alkalmas helyet keresve. A szemem egy nagy, viszonylag kényelmesnek látszó kövön akadt meg.
- Az ilyen helyzetekben visszakívánom a puha kanapékat. - ültem le rá, fájdalmasan.
Elővettem a papírt, és a ceruzát, és bőszen rajzolgatni kezdtem.
Ha nem is részletesen, de vázlatszerűen felrajzoltam az eddigi környéket, amit ismerek. A táborozási hely, a lagúna, a patakhoz vezető ösvény és a sziklaszírt. A többi helyhez egy "felfedezetlen" jelzőt tettem.
Visszahajtottam az eredeti állapotába a papírt, hogy a kezemben kényelmesen elférjen.
- Na, akkor lássuk a medvét! - készítettem fel magamat lelkileg egy nagy túrára.
Mondatom hallatára, pár madár felröppent a legközelebbi pálmafáról, biztonságos menedéket nézve előlem. Be kell valljam, nem tudhatom magamat a legnormálisabb kategóriába, de hogy még a madarak is félnek tőlem...ahhoz már művészet kell...
Nagyot sóhajtva tértem le az eddigi megszokott útról, teljesen az ellenkező irányba tartva.
Egy rendesen kitaposott ösvény, és rengeteg növény. Úgy látszik ez az út az állatok törzshelye, hisz már nem látszik a zöld fű, az ösvény mellett, csak a poros út.
A környéken a pálmafák kezdenek ritkulni, helyüket átveszik az indás, zárt lombkoronájú és terebélyes fák. Ezzel legalább némileg a hőmérsékletet is lecsökkentve idebent. Szerintem, egyre közelebb járok az erdő belsejéhez...

***

- Azta...rohadt... - esek térdre a kábulattól.
Elképedve rogytam össze egy nagy fa előtt. Az egész sziget szíve előtt.
- Ekkora fát még nem láttam.... - motyogom, és próbálom magam összeszedni, hogy legalább felállni fel tudjak. Közelebb megyek a fához. Gyökerei még 20 méteres körzetben is fel-fel bukkannak a föld alól.
- Ha a fa mellé állok, hangyának tűnök. - állapítottam meg, amint a fa alá értem.
Ámulva néztem fel a lombkoronájára.
Madarak százai röpködtek otthonuk körül, és élvezték a napsütést.
- Vajon hány száz éves lehet már? - simítottam végig érdes kérgén.
Majd hirtelen felindulásból megölelem a fát, arcomat a törzséhez simítva.
Anya régen mondta, hogy ha megölelsz egy fát, az energiával tölt fel. Azóta mindig használom, bár teljes mértékben még sosem vált be, így nem is nagyon hittem neki. De ebben az esetben szinte érzem...ahogyan fokozatosan feltöltődök energiával és egyre éberebb leszek. Anya...
Óvatosan engedem el a fát, mintha egy érzékeny kis cserépedény lenne. Pedig látom, milyen méltóságteljesen emelkedik fel a magasba, zöld koronáját kiterjesztve, minél több napfényt magába szívva. Elképesztő.
Hátrébb lépek pár lépést, majd az egyik nagyobb gyökerénél foglalok helyet a földön. Előveszem a "térképem" és a ceruzám. A pataktól jobbra indultam el, így kimérve egy adott távolságot, ami nem túl nagy, rajzoltam egy fát, "A nagy fa" címmel.
Eddig se voltam valami kreatív, ezután sem fogok nagyon erőlködni.
Miután kiéltem a kreatív vágyaimat felálltam, hogy jobban szétnézzek a környéken. Szemeim egy eléggé lepukkant faházon akadtak meg, a fa másik oldalán, amit eddig a vastag törzs miatt nem vettem észre.
A kúszónövények már a fél oldalát belepték, a ház alaprajza egyszerűnek tűnt, csupán három szobából állt. Legalábbis kívülről annyit látok éppen. Teteje bambusz féléből készülhetett, a falak és az alapja pedig fából.
Egyszerű felépítésű volt, nem igazi luxusház, csak olyan, ahol éppen meg lehet élni.
Gyanútlanul léptem beljebb pár lépést, amikor valami motoszkálást véltem hallani a mellettem lévő szobából. Reflexszerűen arra fordítottam a fejem, de amit láttam... Életemben nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lény, ilyen helyen is előfordulhat.
- Jesszus! - ordítottam fel, kisebb szívrohamot kapva, mikor az emlős érdeklődve közeledett felém pár lépésnyit.
- Ne gyere közelebb! - szegeztem rá a ceruzát. Bár tudom, hogy semmi haszna nem lenne, ha ez a vadállat rám támadna.
Az orangután csak kíváncsian forgatta a szemét, majd velem szemben leült egy helyben. Monoton engem bámulva.
Most szerintem azt gondolhatja, hogy "Ez mekkora egy idióta..." És ezután megy elmesélni a többi élőlénynek is, hogy ki az új szerzemény. Ki zavarta meg a sziget eddigi nyugodt rendjét.
- Jó, most lassan hátrálok. Kérlek ne egyél meg. - mondtam a majomnak. Mintha annyira meg tudna enni! Ez a gondolatmenet nagyon szép volt Sam! A biológia tanárod frászt kapna.
Persze amint pár lépést hátráltam, felállt, és ő is követett.
- Nem! Te ott maradsz szépen... - hadonásztam a ceruzával, mint egy idegbeteg.
De mintha megértett volna újból leült, én pedig az alkalmat kihasználva a fa másik oldaláig futottam.
- Oh, ne máár.. - sóhajtottam idegesen, mikor a fa másik végéből újabb két sárga emlős.
- Szóval ennyire haverok vagytok? - kérdeztem, de úgy látszik csak orangutánul értenek.
- Bocsi, hogyha betörtem az otthonotokba, nem volt szándékos. - vettem fel a védekező pozíciót, miközben lassan megkerültem őket. Szerintem most komplett idiótának néznek, és amint itt hagyom őket hangos nevetésben törnek ki. Az orangutánok tudnak nevetni nem?
- Köszöntem, és további szép napot! - intettem, majd a lehető leggyorsabban el is futottam.
Nem értem, hogy miért félek tőlük. Egyszerűen, nekem ez az egész sziget feeling még új. Az élőlények is ismeretlenek. Talán...egy hónap múlva már megszokom őket, és az egész szigethez is alkalmazkodni fogok. Ha egyáltalán túlélem addig...
A ceruzámat szorosan fogva futottam végig az erdőn, egészen a patakig, és a tisztásig. Három kisebb maki abban a pillanatban ugrott fel a fák ágaira, mikor én lihegve becsörtettem.
Miért futottam el? Hisz nem bántottak volna... Nem értem, hogy miért tartom magam egy nagy búra alatt, ahelyett, hogy nyitott lennék a világra.
A fulladás határán, négykézláb kúsztam a patak mellé, friss vízért. Persze, hogy volt annyi eszem, hogy ott a helyszínen hagytam ijedtemben a kulacsot. Igaz, nem vagyok valami sport ember, bocsássa meg a világ, hogy nem tudok sokáig nagy iramban futni.
Egy könnyed mozdulattal töröltem le a számról az ivás után megmaradt cseppeket, majd felültem.
A hajam csomókba tömörülve, hullámosan hullott rá a vállamra.
- Ilyen az amikor valaki nem fésülködik. - fogtam meg, az egyébként még mindig nedves hajamat.
Nagyot sóhajtva dőltem hátra a puha fűben, az eget kémlelve. Az árnyékban még csak túl lehet élni...itt még az enyhe szellő is hűvösebb, mint alapból a napon. A madarak békésen csiripeltek a pálmafák menedékébe húzódva. A makik épp ebédjüket fogyasztották, narancs és egyéb gyümölcsök formájában.
Olyan kellemes itt, ebben a helyzetben.
Szemeim lassan csukódtak le, az utolsó amit látni véltem, egy színes papagáj volt. Éppen az egyik pálmafa alatt keresett magának ebédre valót.

***

Amilyen lassan le, olyan lassan is nyíltak ki a szemeim. Miután véglegesen is kinyitottam, párat még pislogtam, hogy tényleg felfogja az agyam, amit lát.
- Elaludtam?! - riadtam fel törökülésbe.
Sajogva kaptam a fejemhez, mivel amilyen gyorsan ültem fel, olyan gyorsan is szédültem meg. Nem tanácsos rögtön ébredés után felkelni.
Az ég már felvette narancssárga árnyalatait, ahogyan a nap fokozatosan a horizont alá bukik. A felhők alja viszont már sötétkék volt, a közelgő estét előre jelezve.
- Nem kellett volna ennyit aludnom. - álltam fel remegve.
Nem lehetek ennyire óvatlan. Alighanem a tegnapi vadállat még mindig a környéken portyázik, hisz ha itt talál magának elég táplálékot vissza fog jönni. Én pedig itt alszok nyugisan a földön, bárminek és bárkinek kiszolgáltatva. Még belegondolni is félek, hogy mi történt volna, ha rám talál.
Kómásan vettem fel magam mellől a papírt, és a ceruzát, majd zsebre vágtam. Döcögve bár, de legalább élve indultam el sátram felé.
Hihetetlen meglepetés, hogy a makik ma kivételesen bírtak magukkal, és nem rumliztak szerény hajlékomban. Vagy talán a sok gyümölcs megfeküdte a gyomrukat.
Végül is, nem csodálom, hogy ennyit aludtam. Ha nincs meg a napi 9 órás alvásigényem, akkor félő, hogy napközben bekómálok. Ez így volt suliban is. Emlékszem, hogy egyszer barátnőm ébresztett fel, pont matekdoga közben. Heh... Régi szép emlékek...
Vajon...valamikor. Újra átélhetem ezeket az emlékeket?
Sóhajtva szúrtam nyársra a ma esti haladagomat, majd egy gyufát előhalászva az egyik poggyászból tűzet varázsoltam alá.
A nap már a horizont alá bukott. De a sugarai még mindig fölnyúlnak, hogy egy kis világosságot adjanak a világnak.
Hamarosan beesteledik. A tűz még ég, ezért nem fogok nyafogni az állatok miatt.
- Nyi. - riadtam meg hirtelen, így csak ennyi hang jött ki belőlem. Az állat, amelyik éppen észrevette, hogy figyelem, visszabújt a bokorba, és a gyanús sárga szempár elenyészett a sötétben.
- Vagy talán mégiscsak kéne aggódnom az állatok miatt... - bújtam be a sátorba, de a cipzárt még nem szándékoztam lehúzni. Csak érdeklődve figyeltem a tűz játékát, és megvártam, míg csöndesen elalszik, végleg.
Behúztam a cipzárt, majd egy ösztönös "Jó éjszakát!" után, jobban betakaróztam. Csak miután kimondtam, döbbentem rá, hogy nincs mellettem senki. Teljesen egyedül vagyok, és most konkrétan a madaraknak és az állatoknak kívántam szép álmokat.
- Hiányzik anya... - nyöszörögtem, a takarót egészen a számig húzva.
Viszont nem tudtam tovább fejteni ezt az apró gondolatmenetem, mert a tegnapi "barátocskám" visszatért. Egy madár jajveszékelő kiáltása figyelmeztetett jöttére, de már késő volt. Egy apró állatka épp a szájában lelte halálát, ahogyan a dominánsabb fél, ízesen kiroppantotta a nyakát.
Megremegtem, miközben összekuporodtam a takaró alatt.
Talán...mégiscsak jobb lett volna délután többet aludni. Szerintem... ma is tartalmas éjszakám lesz...

3. nap

Ösztön

Mikor kinyitottam szemeimet, szokatlanul fák árnyékát pillantottam meg először, ahogyan a sátor tetejét belepték. A levelek között néhol-néhol még a nap is megcsillant.
Ez különös, nem szokásom ilyen későn felkelni. Vajon hány óra lehet, ha már a nap is magasan az égen van?
Hanyagul megvakartam a fejem, ami már lassan kezdett szénaboglyává változni, hisz a bátor hajgumi már az első naptól fogva kitartott. Leengedni pedig kész átok lett volna.
Lassan másztam ki a sátorból egy kis nyújtózkodásra. Megcsapott a sós óceáni levegő, ahogyan a nyári szellő pont az arcom felé fújt. Kellemes, és hűvös.
Pont jó az idő, nincs túl meleg, és nincs is túl hideg.
Levettem pár száraz és tiszta ruhát a kötélről, majd a sziklás lagúna felé vettem az irányt.
Hiányzik anya… Hiányoznak a barátaim, hiányzik a nagyvárosi élet. Olyan magányos vagyok…
Ahogy elértem a sziklás részt, a tegnapi ruhákat fokozatosan lehámozva magamról, lépésről-lépésre haladva fokozatosan elmerültem a sziklák szűrte kis medencében. Kellemes hideg. És +35 fokban esik a legjobban.
Próbálom nem teljesen átadni magamat a „lakatlan szigeti” feeling-nek. Mert nem akarok itt élni. Nem akarok beletörődni abba, hogy többé már nem láthatom anyát, és hogy muszáj alkalmazkodnom. Egyszerűen egy furcsa vágy hajt a túlélés felé. Ösztön?
Szó szerint elmerültem a gondolataimban. Viszont túl sokáig sem akarom áztatni magamat a sziklás lagúnában áztatni, így gyors szárítkozás után felvettem a mai napi ruháimat. Ami nem hogy nagyon nagy volt rám, de még szakadt is volt. Esküszöm, hogy tud valaki így felkészülni egy nyaralásra?
A sátorhoz, pontosabban a tűzhelyhez visszatérve a tegnapi kővel egy újabb vonalat húztam a kidőlt fába.
3 nap. Eddig csak 3 nap telt el.
Fontos, hogy számon tartsam az idő múlását, és a napokat, hogyha több időt is itt töltök ezen a szigeten, azért mégiscsak tisztában legyek, hogy melyik évet írjuk.
A hűvös szellő felé fordultam, ami lágyan kapott bele kócos hajamba. Szememet kinyitva a távolba meredtem. Hajszálpontosan a sziklaszirt előtt álltam, ami igazából csak a távolban látszott.
Nagy levegőt vettem, amivel az összes bátorságomat is összeszedtem, és elindultam a tegnapi úton befelé az erdőbe.
Ugyanazon a kitaposott ösvényen, egyre beljebb az erdőbe. A nap már csak fentről sütött be, de még így is csak néhány helyen. A fák lombkoronája nagy részben elzárta a fényt, így bent hűvösebb volt, mint a tengerparton. Útközben a közeli bokrokról szedegettem le pár málnát, így a túrával egy időben a reggelit is elintéztem. Túlélési ösztönök?
Amint a patakhoz vezető ösvény végére értem, két apró nyúl futott el mellettem. Gondolom inni akartak, de a nagy motoszkálásom hatására elijesztettem őket…
A patak mellett még további három út ágazott el, további három kijárat felé. A legszélsőt választottam, természetesen azt, amelyik tovább visz be az erőd mélyére.
A madarak szüntelen jajveszékelésbe kezdtek, mintha egy vérengző párduc lennék. A kisebb állatok a riasztás hatására, mint beljebb húzódtak a bokrok alá. Kíváncsian néztem szét az erdőben.
Érdekes… sokkal több élet van az erdőn belül, mint kívül.
Ahogyan egyre beljebb értem, az ösvény útvonala nemcsak halványabb lett, de egyre szűkebb is. Olykor már le kellett törnöm pár ágat, hogy átférjek az adott útszakaszon, amire nem vagyok büszke. A legfontosabb a környezetvédelem, még akkor is, ha ez a legtávolabbi sziget Amerikától!
Végül már annyira az erdő belsejében voltam, hogy észre se vettem, de már út sem volt. Csak a dzsumbuj és a bokrok között cikáztam.
- A francba már! Miért nő itt ennyi növény?! – rúgtam arrébb egy elszáradt fatörzset, amit nem volt kedvem átugrani.
Sam…mégis mit vársz? Ez egy trópusi erdő. Jó, hogy ennyi növény van itt!
Enyhe észfelfogásomat kicsit nagyobb fokozatra kapcsolva, rájöttem, hogy jó úton járok.
Az erdő kezd ritkásodni, és a talaj egyre durvább, vagyis hamarosan sziklás rész következik. Lehet, hogy kellett volna cipő… Mert az még oké, hogy a tengerparton minek, hisz amerre látsz homok, de azért lehetett volna annyi IQ-m, hogy az erődbe mégiscsak összeturkálok valamelyik bőrönből egy pár cipőt. Taps, Sam, taps!
És végre elértem. Kikerekedett szemekkel néztem fel a majdnem 40 méteresen fölém tornyosuló sziklára.
- Ez kicseszett magas… - ámultam.
Jó, az egy dolog, hogy ideértem, de hogy fogok feljutni?
Ebben a pillanatban egy apró maki, egy közeli fa ágáról, egy könnyed ugrással már a sziklán volt, és fürge mozgással, fél perc alatt a tetején volt. Majd onnan lenézett, és nagy nevetésbe kezdett. Tudom, hogy nem engem akar kigúnyolni az állat, de a hangját mégis a nevetéshez tudnám a legjobban hasonlítani.
- Aha, ha én is majom lennék… - dünnyögtem. – Miért nem értek én az állatok nyelvén… - sóhajtoztam.
Akkor talán meg tudnám kérdezni valamelyik erdőlakót, hogy mégis hogy a francba tudnék felmászni erre a…”hegyre”!
Elkezdtem megkerülni. Vagyis, próbáltam volna, ha ennek az izének lett volna vége. De nem volt, sőt teljesen be az erdő közepébe húzódtak vonulatai, és fentről nem láttam szintváltozást. A sziklaszirt, talán nem is sziklaszirt…
- Leszarom! – toporzékoltam idegesen.
Kiáltásomra egy madár rikkant fel a mellettem lévő fáról.
- Kuss! – morogtam.
És ha…fáról próbálnék felmászni rá?
- Igen madár! Te egy zseni vagy! – mutattam a tudatlan madárra, aki ezáltal azt hitte, hogy valamivel vádolom, így csak furán nézett rám.
Persze mikor próbáltam felmászni az adott fára, egy szempillantás alatt el is röppent. Köszi a segítséget!
A tegnapi módszert alkalmazva, a fát a lábammal szorosan átölelve, kúsztam egyre följebb, amíg el nem értem azt a magasságot, ahol pont egy kiugró éktelenkedett ki a majdnem sík egyenes falból.
Egy vastagabb faág is szerencsémre, éppen arra hajlott ki.
Óvatosan, aprókat lépve, közeledtem a kiálló kőfal felé. Mikor elértem azt a pontot, ahol már nem mertem tovább lépni, nehogy leszakadjon az ág, elugrottam. És éppen mögöttem szakadt le az ág.
Megkönnyebbülve pillantottam magam mögé.
Jó, ezt megúsztam. De hogyan jutok le?
Ez az apró gondolat futott végig az agyamon, de nem nagyon törődve vele, másztam tovább.
Nagyon nehéz volt kapaszkodót találni, főleg, ha az embernek mezítláb kell falat másznia. De be kell valljam, még ez is könnyebb, mint a nagyvárosi edzőtermekben, a mászó fal.
Mikor kezdett melegem lenni, már sejtettem, hogy közel járhatok a tetejéhez.
Gyerünk Sam! Már csak egy kicsi! Anya büszke lenne rád!
A maki örömujjongásban csapott ki, amint felértem, és a tűző napon lihegve terültem szét.
Kellett pár perc mire magamhoz tértem, és végre levegőhöz is juthattam. Nehezen, minden erőmtől megfosztva álltam fel. A maki kettőt arrébb ugrott, mikor összeesés szerűen térdre rogytam.
- M-Mi ez a sziget…. – tátogtam. Hiszen csak tátogni tudtam.
Elámulva néztem el a messzeségbe. A távolba egyre nagyobb fák sorakoztak egymás mellett. A legtávolabbi, amit látni lehetett, az egy kisebb hegy volt. Viszont ennél a sziklaszirtnél sokkal magasabb. És persze nagyon messze is. Távolabb már csak az óceán kék víztükre csillogott.
- Ilyen nincs… - mondtam, hangom úgy remegett, akárcsak az egész testem.
- Az nem lehet, hogy tényleg egyedül legyek ezen a kurva szigeten! – ordítottam el magam a sírás szélén állva.
Olyan…magányos vagyok.
A facsoportokból madarak ezrei szálltak fel a magasba, rikoltozva és menedéket keresve a „ragadozó” elől. Kiabálásom, és kiakadásom hatására szinte az egész sziget egyszerre ébredt fel, és kezdett el mozgolódni.
„Vajon ki lehet az új lakó?”
„Mit akarhat?”
„Mit keres egyáltalán itt?” gondolhatták az itt élő állatok.
Nem tudom. Nem én akartam ezen a szigeten kikötni. Én meg akartam halni. Inkább a hajóroncson halok meg, mint itt ezen a rohadt szigeten. Nem akarok a magány miatt meghalni…

***

Még további fél órát töltöttem fent a sziklaszirten, az árnyékba húzódva az egyik fa ágáról tépkedtem a levelek. Sírtam. Hihetetlenül kiakadtam.
Pedig eddig még soha senki és semmi miatt nem sírtam. Kivéve öt éves koromba…
„- Ez a gyerek csak egy újabb probléma! Hát nem látod, hogy még így is anyagi gondokban küszködünk?!
- Jack! Vigyázz a szádra!
Ütés. Törött váza. Ajtócsapódás. Csak egy hétfő este volt.”
Nem bírtam elviselni azt a magányt, ami most rám vár. Mellesleg a sziklaszirt üres volt, sima mintha lecsiszolták volna. Az erős napfény miatt pedig még állat sem tartózkodott a tetején, mert öt perc alatt meggyulladt volna. Végül is sikerült lemásznom, igaz egy bő fél órás kínlódással és ugrálással a faágakon, de sikerült. Következhetett a visszaút, ami nagyjából a fejembe maradt, így csak egy kisebb kikerülővel, 45 perc volt a visszaút. Mondanom sem kell, hogy mennyire korgott már a hasam, mire visszaértem, főleg úgy, hogy már javában délután lehetett. És én ma még nem ettem semmit.
Így nekiláttam a tűzrakásnak, ami a délutáni fényekben ugyancsak könnyen ment, és a tegnapi halat is nyársra fűztem. Amíg vártam a halra, a szintén tegnap elraktározott gyümölcsöt majszolgattam, ami nagyon is emlékeztetett az otthoni piacon megvehető narancsra és mangóra. Csak sokkal ízesebb és zamatosabb kiadásban. Mondjuk ez igazi gyümölcs, és nincsen semmivel sem feltuningolva, mint a nagy áruházakban. A hal is sokkal finomabb, mint az otthoni előre lefagyasztott, persze sokkal több szálkával is. De attól még ehető. Természetesen evés közben is pörgött az agyam ezerrel, hisz nem is hívhatnának Sam-nek, ha nem elmélkednék minden másodpercben. Főleg nem ilyen helyzetben.
Legtöbbet persze anyán gondolkodtam. Jobban belegondolva a balesetbe, és minden egyes részletet magam elé vetítve, ami megmaradt a viharból, tényleg nagy a valószínűsége, hogy csak én éltem túl. Rettentő nagy traumát okoz az emberben az, ha pontosa előtte robban szét az egyik ablak, a hatalmas széltől, és egy szerencsétlen embert beterítenek az üvegszilánkok. Sikolyok. Mindenki pánikolt.  Hisz nem tehetett ő arról, hogy ott állt, és próbálta terhes feleségét védelmezni. Tette a dolgát. A sors pedig azt adta neki, hogy ott haljon meg, pont a felesége előtt, pont előttem. Arra is emlékszem, hogy a cipőm tocsogott a vérben, ami miatt a férj meghalt. Az ő vére volt. Mozdulni nem tudtam, hisz anya leszorított. A férfi keserves halála után pedig a szememet is letapasztotta kezével, mintha védene. Védene a látványtól. Többet nem láttam, és többre nem emlékszem. Csak arra, mikor a hajó felborult, és a tehetetlenség hatására mindenki a hajó oldalára tömörül össze. Hideg víz. Sós, hideg víz, hisz annyira meglepődtem az érzés miatt, hogy kinyitottam a szám, akaratlanul is lenyelve a sós tengeri vízből pár kortyot. Éreztem, ahogy egyre jobban fogy a levegőm, és egyre kevesebb oxigén áramlik az agyamba. A szemem nyitva volt a víz alatt, így csak homályos és kék árnyalatban úszkáló, összemosódott emberalakokat láttam, akik kétségbeesve próbáltak a felszínre jutni. Én csak hagytam magam. Hadd vigyen az áramlat. Hisz már nem volt mögöttem a két gondoskodó és meleg anyai kéz, ami védelmez. Elájultam. És itt ébredtem föl.
Megremegtem. Furcsa így megint visszaidézni azt, ami 3 nappal ezelőtt történt. Mindenre tisztán emlékszem, és emlékezni is fogok. Örökké. Mert ez nem olyan emlék, amit az emberi agy csak úgy kisöpör a memóriából.
Túlélő vagyok. És erre büszke kéne, hogy legyek. De mégsem vagyok. Mert így még rosszabbul jártam, mint hogyha meghaltam volna.
Erőteljesen markoltam a mellettem elterülő homokba.
Nem! Nem adhatom fel három nap után! Ha ezt eddig végigszenvedtem, pont nem most adhatom föl! Végigcsinálom. Túlélem és alkalmazkodni fogok! Kijutok erről az átkozott helyről, és újra láthatom majd anyát! De legelőször…vagy használható dolgot, vagy életjelet és civilizációt kéne keresnem. Nem kéne, fogok is!
Új elhatározásokkal, és új célt megfogalmazva magamba, álltam föl és néztem bele a nap, sárga, kissé narancssárga, sugaraiba. Elmosolyodtam.
- Vigyázz sziget, az igazi Sam visszatért!

***

Egy újabb hűvös este elé nézek. És újból a takaró, vagy inkább hálózsáknak nevezném ezt a ruhacafatot, alá bújva próbálom kizárni a visítozó és egyre félelmetesebb állathangokat, amik az erdő mélyéről törnek fel. Ha jól hallom, egyre közelebbről.
Nem csoda, hisz a tűz még mindig ég, szerencsémre, hisz teljesen sötétségbe alighanem szívrohamot kapnék, annyira pánikolnék. És persze, hogy az erdei állatokat vonzza a tűz, és a fény látványa.
Próbáltam lehunyni a szemem, és egy szép helyre képzelni magam, lehetőleg ne tengerpartos vidékre. Tököm tele van a tengerrel, a homokkal, és a meleggel. És ha hazajutok, akkor tuti, hogy 5 évig vízbe se dugom a lábam, csak ha lezuhanyozok.  Oh, hogy én most mit meg nem adnék, egy normális zuhanyfülkéért. Normális vízért.
Északi sark! Igen, ide képzelem magam. Pingvinekkel körülvéve, és a jó hidegben. Nem kell nekem ide trópusi madár.
Egy nagyobb termetű állat csörtetett el a sátor mellett, aminek következtében villámként pattantak ki a szemeim.
Nekem ez nem megy. Kész. Meghalok. Mert ez a benga valami most tuti fel fog falni.
- Nem! Nem! Nem! Menj innen! Keress valami húsosabb lakomát, de jó messze innen! Amúgy sem vagyok nagy falat! – ordítottam ki, takaróval a fejemen, félig kihajolva a sátorból.
Az állat válaszképp csak felkurrjantott, és visszaviharzott a sötét rengetegbe.
Nagyszerű! Ügy megoldva!
A szellő lágyan susogtatta a pálmafák leveleit. A madarak szárnycsapásai hol távolabbról, hol pedig közelebbről zavarták fel a pillanatnyi csendet. Az apró állatok a bokrok alján motoszkáltak, eleség után kutakodtak. A nagyobb állatok, a tápláléklánc szerint, a kisebbekre vadásztak, innen jöhetett a sziget mélyéről feltörő visítás.
Az egész sziget felébredt. És én még azt hittem, hogy nappal aktívabb…

2. nap

Túlélés és alkalmazkodás

A nap narancssárgában pompázó sugarai vörösre festik az eredetileg barna sátrat. Mikor a sugarak átbuknak a horizonton, és pontosan azon a szinten sütnek be, hogy a szememet égesse.
Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, amiket még meg is dörzsöltem, hogy kiűzzem az álmosságot.
Nem tudtam aludni. Az erdőből fel-feltörő állathangokat csak megszoktam, de a hihetetlenül nagy honvágyat már nem tudtam hova tenni.
Karikás és némileg kisírt szemekkel húztam fel a sátor cipzárját, hogy kitekintsek. Kezemet a homlokomra tettem, hogy védjen a nap ellen. Nappal sokkal barátságosabb a vidék.
Lassan kivánszorogtam, és nyújtózkodva fordultam az erdő és a szikla felé.
Ma meg kéne mászni a sziklaszirtet. Hátha találok valami felhasználhatót, amivel felhívom magamra a hajósok figyelmét.
*Krrrr*
De előbb enni is kéne valamit. Mikor is ettem utoljára?
Hirtelen bűz ütötte meg az orrom, amit nem nehéz volt észrevenni.
- Pfej. Mintha valami döglődne. - fogtam be az orrom fancsali pofával.
A gazdája biztos, hogy a közelben lehet.
Gondolkodva néztem szét magamon.
Vagy lehet, hogy csak a ruháim rothadnak. A hajam is csapzott be kell valljam. Ráadásul én tipikus az a lány vagyok, aki egy napot se tűr meg fürdés nélkül. Nem mondhatnám tisztaság mániának, hisz meg van az oka, hogy miért.
Kelletlenül, és torzított arckifejezéssel szagoltam meg a ruhát, ami közel már két napja rajtam poshadt.
- Igen. - hesegettem el a szagfelhőket. - Egyértelmű, hogy én bűzlök. - állapítottam meg az elkerülhetetlent.
De hol tudnék megfürdeni?
Tekintetem akaratlanul is a tengerpartra irányult.
Nem! Az kizárt, hogy a tengerbe fürödjek! Ennyire nem leszek idióta, elélek én dezodorokon is. Bár ez a módszer sem örökéletű.
Egy lányos pink neszesszerből parfümöt és dezodort halásztam elő.
Kényszeredetten vettem le az aranyos pingvines pólót, ami alapból fehér lenne, de már javában tarkították a barna koszfoltok. A pólót a nadrágom követte majd fokozatosan a fehérnemű és ugyanezt a sorrendet követtem öltözésnél is.
Sokkal jobb. Igaz, hogy fürdés nélkül, de legalább tiszta ruhákban vagyok. Még akkor is, hogy lóg rajtam a méretes fishbones-os póló.
*Krrrrrr*
A hasam türelmetlenkedik. Nem csodálom, hisz igaz, szeretem a hasam és nem szoktam meg hozzá az éhezéshez.
Határozottan indultam meg az erdő belseje felé, egy kis kitaposott ösvényre rátérve. Ezt vagy emberek taposták ki, vagy az itt élő állatok. De mivel most már nem hiszem, hogy itt egy ember is élne, valószínűleg ez is az állatok műve volt.
A nap már magasan elhagyta a horizontot, így sugarait a fákra rávetve, próbál átférkőzni a lombkorona között. Viszont pár fának a lombja eléggé nyitott ahhoz, hogy foltokat fessen a magas fűre. Színes tollú madarak ülnek a fa ágain.
- Most bezzeg kussolsz, este persze aludni sem hagysz! - mutatok vádlón a mit sem sejtő madárra, aki a kiabálásom után egy könnyed mozdulattal röppen el.
Sóhaj hagyja el a számat.
Kezdek bedilizni.
Folytattam tovább az utamat az erdő belseje felé. Az ösvény kezd szűkebb lenni, ahogy beljebb érek, de még mindig tisztán tudom követni a kitaposott nyomot.
Vajon anya hogy van? Egyáltalán túlélte?
Folyamatosan ezek a gondolatok cikáznak a fejembe. De nem tudok ellene mit tenni, próbálkoznom sem érdemes.
Csobogást hallok. De a tengertől már távol vagyok, és már régóta nem hallom a hullámokat. Ilyen hamar körbeértem volna?
A kicsire összeszűkült ösvény egy tisztásra nyílt, amiben egy nagyobb patak csordogált. Szinte már mesebeli a látvány. Főleg, ahogy a nap sugarai halvány foltokkal színezik a zöld pázsitot.
Gyönyörű. Na, de a látványon kívül vegyük ennek a természeti csodának a hasznos oldalát is.
A patakban tudnék fürdeni is, hisz a vize tiszta. Akár a ruhákat is tudnám benne mosni, ráadásul nincs is olyan messze attól a helytől, ahol letáboroztam.
Kezdek alkalmazkodni.
*Krrrrrr*
Már csak ez a hang hiányzott. Most hogy találtam felhasználható forrást, keresnem kéne valami ehetőt.
Tehetetlenül néztem fel a fákra, amik az uralkodó szerepet betöltve magasodtak fölém. Barátságtalan kinézetük ellenére a magasabb szinteken tele voltak gyümölccsel.
*Krrrrr*
- Jólvan már! - csaptam határozottan a hasamra.
Közelebb lépve egy narancsfához, legalábbis remélem hogy az tényleg narancsfa, próbáltam kapaszkodót keresni rajta, természetesen nem sok sikerrel.
- Akkor csak egy lehetőség maradt. - mondtam magamnak, majd egy határozott mozdulattal ugrottam föl a törzsére, lábamat köre fonva, hogy még véletlenül se essek le.
Nehezen tartom magam, fokódzkodó hiányában még fel is szisszenek, mivel a fa törzse nem éppen a legsimább. De végül sikerül megmozdulnom, és az első lépések után könnyedén fel is mászok, éppen arra a szintre, hogy elérjem a legfinomabb gyümölcsöket.
Éppen szedtem le a legszebb, legformásabb darabokat, amikor egy kisebb mancs kapta ki a kezemből az éppen lehalászott finomságot.
- Hé! - kapok a kéz után hevesen, de a gazdája arrébb ugrik.
-Mi a... - nézek fel kikerekedett szemekkel a kis makira aki mohón kezdi el enni a gyümölcsöt, héjastul.
Nem tudom miért, de a helyzet mosolygásra késztet.
Bárcsak más is láthatná azt, amit én. Más is átélné azt, amit én.
A honvágy már megint eluralkodik rajtam, így az előbbi halvány mosolyom kissé lehervad. Hiányzik anya...

Gyümölccsel felfegyverkezve indulok vissza a "lakásomhoz". Már ettem, így csak a tartalékokat viszem.
*Krrrr*
Ennyi még nem volt elég? Vagy kéne valami szilárdabbat is ennem? Éhes vagyok...
A gyümölcsöket az egyik fa árnyékába pakoltam le. De mikor visszafordulok, elképedek.
- Na ne már! - toporzékolok a homokba, mikor meglátok vagy 10 kisebb növésű  makit, ahogy a bőröndökben turkálnak.
- Hess! - szaladok a menthetőért. Kezemmel folyamatosan kapálózva, ezzel elijesztve a kíváncsi betolakodókat.
- Ezt nem hiszem el! - veszem fel az eddig kiteregetett ruhákat, hisztisen.
Szerencsére a nap intenzív fénye már szárazra szárította a ruhadarabokat.
Hunyorogva néztem fel magasan az égre a nap irányába. Meleg van...
A kezemmel letöröltem az eddig összegyűlt izzadtság cseppjeimet, majd a tegnap használt hajgumival felfogtam a kócos hajam.
Nem érdekel, hogy hogyan nézek ki. Pont nem a majmoknak akarok tetszeni.
- Meggyúlok! - sóhajok fel hangosan.
*Krrrr*
- És éhes is vagyok... - fogtam meg a hasam.
Mit lehetne ezen a rohadt szigeten még enni?
Állatot nem fogok enni. Nem vagyok az a vadászó típus és nem is éltem eddig ilyen életmódot, szóval nem kifejezetten alkalmazkodok húsevő élethez. Bogarakról nem is beszélve. Megfogni se merem, nemhogy még megenni. A gyümölcs nem elég. Hal?
A tengerbe talán lehetne, de a patakban nem sokat láttam, csak tényleg eléggé kicsiket.
Tehetetlenül néztem szét a part melletti fák árnyékában, bot vagy botszerű dolog után kutatva. Végül bot hiányában le kellett törnöm egy nagyobb bambuszágat a sziklás partrész közelében.
Követ bárhol találok, és már ki is néztem egyet, ami a helyzethez épp megfelelő.
Egy táskában talált madzag segítségével rögzítettem a követ a kitört bambuszhoz.
*Krrr*
- Kuss már! - ordítottam fel, a hasamra célozva.
Kiáltásomat egy maki kacagó hangja követte, az egyik fa ágáról.
- Nem neked! - néztem dühösen a kisállatra.
A kíváncsi szempár továbbra is engem kémlelt, értetlenül.
- Ne nézz ilyen szánalmasan! - rivalltam rá az IQ-ban alacsony állatra. - Van neked jobb dolgod is.
Ezen a szigeten van diliház? Mert nekem sürgősen kellene egy doki vagy minimum egy ördögűző. Egyáltalán nem néznének hülyének. Az összeszerelt, kötözött "szerzeményemmel" indultam meg a tengerpart sziklás övezetéhez. Ott láttam némileg sok halat a sekély vízben, ami most épp kapóra is jön, mivel nem igazán szeretnék úszni.

***

- Francba! - üvöltök már ötödjére.
Nem véletlenül, hisz eddig összesen egy halat sikerült fognom, azt is úgy, hogy majdnem a lábamba szúrtam a hülye botot ezzel átszúrva a tehetetlenül arra úszkáló halat is.
De hamarosan nem lesz mit ennem, hisz ha tovább hangoskodok nem marad itt több hal.
- Ilyen nincs! - csapok idegesen a vízbe, aminek hatására az összes hal elmenekül az adott helyről.
Inkább éhen halok. Semmi kedvem nincs itt kínlódni a rohadt halakkal, ráadásul ilyen ingerült állapotban.
Egy újabb szúrás, ami végre nem a homokba süpped, hanem egy élénken ficánkoló halat szúr át. Elégedetten emelem ki a halat, aminek életjelei kezdenek alább csillapodni. Megmenekültem! Végre csillapíthatom a fokozhatatlan étvágyamat.
Határozott léptekkel indultam meg az ideiglenes táborhelyem, ahová már összeszedtem egy kupac fát a tűzhöz. Csak nem fogom nyersen megenni, ennyire higiénikus azért csak vagyok...
A talált bicskával felhasítom a hal hasát.
Apával régen sokat horgásztunk. Régi szép emlékek. Nem is értem miért, de kiskoromba eléggé fiús alkat voltam, és jobban érdekeltek a fiús dolgok. Talán azért mert ennyire apás lány voltam? Szerencsére a válás nem viselt meg annyira, mint vártam. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, de persze kívülre mindig a szokásos semleges arcomat mutattam. Bánatomat mindig magamba őröltem.
Fintorogva kaparom ki a belső szerveket, és dobom arrébb a kés segítségével. Abban a pillanatban le is csap rá pár sirály, akik már egy ideje felettem köröztek, bizonyára hogy megkaparintsák a legfinomabb falatokat. Számukra finomakat.
A "kibelezett" halakat egy vékonyabb ágra feltűzve tettem a fakupac fölé. A zsebemből előkotortam az öngyújtót, majd pár pillanat múlva már csak az árnyékba húzódva figyeltem a tűz lobogását. A nap magasan süt le, hisz dél körül járhat az idő. Ez a legmelegebb időszak, így nem kellett sokat kínlódnom a tűz felélesztésével.
A halvadászáshoz használt hegyes kővel, egy mellettem kidőlt fába, véstem két csíkot.
Két napja vagyok itt. Csak két napja rohadok itt ezen a hülye szigeten, és már sikerült alkalmazkodnom. Természetesen a honvágy még mindig uralkodik az elmém felett, de egyben örülök is annak, hogy viszonylag hamar alkalmazkodtam az itteni szélsőségek ellen.
Vajon anya büszke lenne rám? Vajon túlélte? És vajon láthatom még valaha őt?
Hasonló és még hasonlóbb gondolatokkal kémleltem az élénk tüzet, ahogy az enyhe kellemes szél hatására vígan játszadozik a színekkel.

***

A nap a sziget túloldalán már elérte a tenger horizontját, és nem telik bele pár percbe, míg az alá bukik. Addig is gyönyörű lila és rózsaszín árnyalatokkal ruházza fel a felhőket, és az eget.
A napfelkelte és a naplemente. Ez az a két dolog, amit elviselhetőnek találok a szigetben. A városban a nagy felhőkarcolók miatt se a napfelkeltét, se a naplementét nem láthattam. Soha, 16 év alatt, amíg abban a mocsokban nőttem fel.
Egy enyhén piszkos takarót magamra borítva álltam föl. Az idő kezdett hűvösebb lenni, de a tűz nem nyújtott elég mesterséges meleget. A sziget „belseje” felé fordultam. Pontosabban a sziklaszirt felé.
Holnap megmászom. Hátha találok valami használhatót ott. Ha nem is találok ott semmit, akkor legalább szétnézhetek, hogy körülbelül mekkora is ez a sziget. Mert eddig nem sok tapasztalattal rendelkezek, de ha már a látótávolságomon kívül esik a túlsó part, akkor eléggé nagy szigetről beszélünk. És én egyedül vagyok ezen a veszélyekkel teli, feltérképezhetetlenül nagy térképen.
Félek. De nem a vadállatoktól, vagy a sötéttől. Hanem a magánytól. Most lehet azzal jönni, hogy a városi lányok nem szoktak hozzá a magányos életformához, hisz igaz. Mindig társaságban voltam, és mindig én voltam a középpontban. És először megízlelni a magányt, nagyon keserű. Nem tudom, hogy mennyi idő lesz feldolgozni, de a túléléshez ez is szükséges lesz. Ahogyan anya elvesztését is muszáj lesz feldolgoznom.
„Vajon láthatom még őt valaha?”
Gondolatokban úszkálva dőltem vissza a pót ágyamba, és sátramba. Oldalt feküdve, a foltos pokrócba bugyolálva kémleltem a tűzet. Olyan nyugalmas. A láng játéka és szín kavalkádja nyugtató érzéssel tölt el. Behunyom a szemem, és próbálok nem koncentrálni anyára.
A közeli fa ágára egy nagyobb papagáj száll. Pihenteti hangszálait, várva a megfelelő pillanatra. Majd hirtelen őrült rikácsolásba kezd.
- Oh, hogy rohadnál ketté. – kelek fel idegesen, a szürkületben motoszkálva. – Hol van egy kő?
A madár még mindig nem kívánkozott abbahagyni esti szerenádját a holdnak, ezzel tovább feszegetve a határaimat.
- Szét foglak cseszni egy kővel! – kutakodok a dühtől forró fejjel a homokban, mire végre találok egy viszonylag nehéz tárgyat. Az enyhe sötétben nem igazán kivehető az alakja, de legalább nehéz.
Teljes erőből a hang irányába dobom, mire a tollas barátom nagy szárnycsapásokkal menekül el.
Végre… Megint csend…
Alig, hogy visszafeküdtem az elcsórt hálózsákba, szeretett madárkám tovább kívánt virrasztani.
Idegesen pattantak ki a szemeim.
Esküszöm, hogy holnap ő lesz a reggelim. Nem ettem eddig a csirkén és a kacskán kívül más madarat, de mivel trópuson vagyok muszáj trópusiként is étkeznem, szóval… Életmód váltás következik. Holnaptól.
Mintha a tollas meghallotta volna a gondolataimat, abbahagyta a rikácsolást. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Csend. Oh, hogy én mennyire is vágyok a csendre. Remélem addig kussban marad, amíg el nem alszok. Anya…
És anya volt az utolsó gondolatom, mielőtt álomba merültem volna.

1. nap

Honvágy? Beletörődés?

Sötétség. Felemészt a teljes sötétség. Csak a sirályok jajveszékelő károgását hallom. Ehhez társul a hullámok jellegzetes csobogása, ahogy a partot mossák. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Gyenge vagyok, nincs akaraterőm. Mitől lettem ilyen gyenge? Mi történhetett?  A nap forró sugarai égetik a hátam. 

Mi... történt? Emlékszem, hogy egy hajón voltam. Viharba keveredtünk. Mennydörgés, villámlás. 

Kétségbeesetten markoltam a homokba. Homok? Honnan? 

Végre méltóztattam kinyitni szemeimet. Hunyorognom kellett az erős napfény miatt. 

Hol vagyok?

Lassan pásztáztam szét a tengerpartot. Homok. A partot homok fedi végig a tenger mellett. Beljebb erdős és sziklás rész található, ahonnan a távolban egy nagyobb sziklaszirt emelkedik ki. Tovább nem látok el, a fák túl magasak ahhoz, hogy bármit is lássak.

H-hol vagyok? Anya!? 

Hihetetlen gyorsasággal ugrottam fel állásba az eddigi fekvő helyzetemből. 

- Anya! - kiabáltam, ordítottam. Hangom egyedül visszhangzott  a napsütésben. 

- Anyaaa! - kiabáltam erőteljesebben, de a válasz még mindig nem érkezett. 

Hisz miért is érkezne. Mindenre emlékszem.

Kétségbeesetten markoltam anya pulóverébe, mikor egy nagyobb széllökés érte a hajó oldalát. Felborultunk. Eszméletlen voltam. 

E-egyedül vagyok? Anya... vajon túlélte? Nem akarok egyedül maradni, nem akarok magányos lenni.

A tenger végtelen horizontjába meredtem, de még egy halvány alakot se láttam. Nem hogy még hajót. 

V-valaki. Valaki segítsen. 

Remegni kezdtem. Teljesen magamra vagyok utalva, most már tényleg. Itt fogok meghalni ezen a rohadt szigeten?

Remegve rogytam össze, és a perzselő homokra estem. De ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy a talaj égeti a bőröm. Sokkal fájdalmasabb volt az egyedüllét. 

Félek. Egyedül félek. 

Remegve markoltam a mellettem elterülő homokba. Hogyan élhetném túl? 

Már a sírás szélén állva, térdeltem föl. Visszaszorítottam magamba a sírást és fölálltam. Elindultam a partvonalon, nézelődve, bármilyen életjelet adó lélek után kutakodva. 

Csak kell itt lennie valakinek. Nincs olyan, hogy csak én éltem túl. Nem hiszem el. Anya... 

Mi lett a hajó többi utasával? 

Gondolatokkal hemzsegő fejjel lépkedtem a meleg homokban. Talpamat bőven elnyelte a homokos talaj. 

- Miért nincs rajtam cipő? - néztem érdeklődve a lábamra, feltéve ezt az egyszerű kérdést, igazából csak magamnak. A francba már!

A további útnak morgolódva és magamban zsörtölődve indultam neki. 

Nagyszerű. Inkább fulladtam volna meg a romok között. De még annak is jobban örültem volna, ha egy nagy fadarab keresztbe szúr át, és akkor nem kellene itt baktatnom a forróságba. 

Kezemmel egy könnyed mozdulattal töröltem le az eddig összegyűlt izzadságot. Csuklómról levettem az eddig kitartó hajgumit, ami mostantól a hajamat fogja összetartani, és biztonságot nyújtani a meleg elől. Miközben felgumiztam a hosszú loboncom, a hajóroncsok között akrobatikáztam, amiket bizonyára a víz sodort partra. Nem egy bőrönd is szerepelt a listán. Elég nagy bőröndök, és bár csurom vizesek, biztos találok bennük valami használhatót. 

A legelső egy aranyos, barna alapon kék pöttyös, táska volt. Biztos, hogy lány a gazdája. Nem csak a külseje miatt, hanem a benne rejlő ruhák is erre utalnak, a tömérdek mennyiségű tisztálkodó szerről nem is beszélve. 

A következő táska férfié lehetett, az XXL-es ruhákról utalva. 

Turkálva haladtam végig a partvonalon, egyre több használható dolgot összegyűjtve. Már-már felcsillant bennem a remény, hogy valahogy túlélhetem ezen az átkozott szigeten. De valahogy a gondolat, hogy mi lehet anyával vagy, hogy tényleg én vagyok-e az egyedüli, aki túlélhette a katasztrófát, mindig lelombozott. 

Eleve, mégis hogy a csudába tudnék élni egy lakatlan szigeten? Ilyet még a legvadabb álmaimban se láttam. 

De honnan feltételezem, hogy lakatlan a sziget? Igaz, hogy senki nem válaszolt a kiáltásaimra, de attól még lehet valaki más is a szigeten. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem az egész területét. Egyáltalán, hány óra lehet? 

  

                                                                             ***

A levegő lehűléséhez közeledve, ledobtam egy kupacba az összes bőröndöt és cuccot, amit eddig összekeresgéltem. Remek! Most kéne valami, ahol alszok. Sátor? Én állítsak sátrat? Hogy is csinálta Bear Grylls? 

Lehet, hogy elalszok én a földön is hálózsákban.  De azért csak kéne valami a fejem fölé is, ha esik az eső. 

Hirtelen felindulásból kezdtem el kutakodni a bőröndökben. 

Kell itt lennie sátornak. Legalábbis anya velem bepakoltatott egyet a "biztonság kedvéért", hátha.

Csak mi vagyunk ilyen pesszimisták? 

Tádám! Találtam! Úgy látszik mások is szeretnék a biztosra menni. Jó tudni, hogy nem csak az én anyám nevelt így. 

A sátor sikeres felállítása után, egy madzagot felkötve két fa közé kezdtem el kiteregetni a vizes ruhákat, amiket találtam. 

Gondolkodva néztem szét magamon.

- Nem! Ennyire szemérmetlen nem leszek! Akkor sem ha vizes maradok...

Logikus, magamba beszélek. Vagy a semmibe. A magánytól skizofrén leszek. 

Elégedetten néztem szét a kis "lakásomon". Miért önt el a boldogság és a büszkeség? Szomorúnak és összetörtnek kéne lennem a történtek miatt. Talán... beletörődtem volna?

Én nem akarok itt élni. Haza akarok menni. Iskolába járni és a barátaimmal összejárni délutánonként a fagyizóba. Meg akarom látogatni a nagymamám. Dolgozatot akarok írni matekból, és puskázni akarok a barátnőm segítségével. Vidámparkba is akartam menni a szünetben. Szórakozni, bulizni és szenvedélyesen csókolózni a holdfény alatt. Élni akarok. De nem egy ilyen helyen, mindentől és mindenkitől elzárva. 

Újból remegni kezdtem, de nem a kellemes hűvös szellő miatt. Mi ez az érzés? Szívbemarkoló és keserű. Honvágy. Hiányzik az élet a nagyvárosban, bármennyire is utáltam. 

Nem akarok egy ilyen szigeten megrohadni!

                                                                             ***

Este van. És rettentően hideg. Bezzeg nappal majdnem meggyúltam. Utálom ezt a hülye időjárást, utálom a trópusi szigeteket és utálom ezt a szigetet. 

A talált hálózsákot szorosabban húztam magamra, miközben összekuporodtam. 

Vajon anya hogy van? 

A hold halvány fénye némi természetes fényt ad a tengerpartnak. A környék fái veszedelmesen magasodnak a sátor fölé, árnyékukat a sátor fedelére vetik. Néha egy-egy madár rikkan fel az erdő mélyéről, amit buzgó motoszkálás követ. Hatalmas ez a sziget. Tele élettel. Muszáj lesz alkalmazkodnom. 

Nem tudok aludni. Hisz miért is tudnék. Ismeretlen környezet, ismeretlen vidék. Egyáltalán a gondolataim sem engednek álomba zuhanni, szóval képtelenség lenne ezzel próbálkoznom is. Túl akarom élni, de egyszerre azt is kívánom, hogy bárcsak meghaltam volna. Furcsa érzés. 

Lehunytam a szemem, hátha sikerül elaludnom. De egy újabb madár repül el a sátor fölött, kiáltása visszhangzik az erdőben. Ijedten markolok a zsákmányolt takaróba. Mozgalmas és álmatlan éjszakám lesz.

Prológus

BLOG NYITÁSA: 2014. JÚNIUS 1!

Egyedül a szigeten

Ez az első alkalom, hogy hajón vagyok. Rettentő nagy boldogsággal tölt el, hogy mi nyertük meg az álomutat, aminek az esélye közelebb volt a nullához.
Táskámmal nem törődve, léptem ki a hajó szélére. Hajamat a kellemes szellő csapdossa, és orromat átjárja a sós óceáni levegő. A nap melegíti az arcomat. Nincs valami nagy csend, hisz nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ugyanúgy helyet foglaltak ezen a járaton.
- Sam! A táskádat ne hagyd szem elől! - kiabált a hátam mögül egy aggódó női hang.
- Figyelek rá, anya! - nyugtatom meg családtagomat.
Mindig ilyen volt. Aggódó és figyelmes. A tipikus "Még ezt is tedd be a bőröndödbe, a biztonság kedvéért" anyuka.
Ketten jöttünk a hajóútra. Mivel nincs is más a családban, csak ketten. Testvérem nincs, szüleim pedig elváltak, így az otthoni teendőkkel teljesen magamra vagyok utalva.
- Nagyon figyelhetsz rá! - fogta meg egy gondoskodó kéz a vállamat, és a kezembe nyomta a bőrönd fogóját. - Tudod, hogy sok a zsebtolvaj az ilyen helyeken! - emeli föl mutatóujját figyelmeztető jelleggel.
Nem sokat törődve a fenyegetéssel nevetek fel.
- Persze anya.
- Gyere. Megkaptuk a kabinunk kulcsait. - pörgeti meg az ujján az adott kulcsot.
Egy könnyebb mozdulattal ragadtam ki a kezéből, és a cuccommal együtt indultam meg a szobák felé.
Medence, napágy és napszemüveg. Semmi sem ronthatja el ezt a nyaralást!


A távolban fekete felhők hömpölyögnek. Egy-egy villám is felcsillan a sötét vatták között. Tényleg nem ronthatja el semmi ezt a nyaralást?